Kimondhatatlan üröm

A Münchenben készült Beethoven-operafilm stáblistáján a hatvanas évtized szó szerinti utolsó napjainak – és a német repertoárnak – legnevesebbjei sorakoznak. Mégis, ettől a szabadító opera-előadástól minket kellene megszabadítani.

Már az első taktusokban se árul zsákbamacskát doktor Böhm: a szerző nagy műgonddal, negyedik nekifutásra írt nyitányát oly slamposan indítja nyugat-berlini zenekara, hogy csak hitetlenkedünk, nem késte-e le a kezdést e nagyra tartott – szerintem minden karaktertől mentes – karmester.
Végig lötyög a nyolcadról nyolcadra gonddal vésett beethoveni felépítmény, pedig a rangidős Josef Greindl, a valaha élt legnagyobb basszisták egyike tudna pontosan énekelni – húsz évvel hangi delelője után, orgánummorzsákból is kedélyes Arany-áriát seper össze. Az irodalom legsematikusab gonoszát, Pizarrót egy Neidlinger nevű színészre osztották: csoda, hogy a stáblista nem veti le magáról. Recsegve kiáltozik, az éneklés míves mesterségéről, ritmusról nincs fogalma, viszont „rettentő” gonoszan tud nézni mefisztómaszkja mögül. Nemcsak Greindllel, de a címszereplő Gwyneth Jonesszal és a „minister ex machinaként” feltűnő Talvelával se lehet egy színlapon említeni e börtönigazgatót.
Jones intakt és áradó szopránja a film egyetlen makulátlan vonása: ha nem hallom, el se hiszem, hogy aki Barbirolli lemezén éteri Desdemonát lehel, három év múlva hogy képes sziklabörtönön áthatoló Leonóra-jelenetre? A tehetség a válasz, és abból darabbéli férjének, James Kingnek is jutott, szerencsére. Par excellence hőstenor – gyakorlatilag a pályatárs Kollóéval azonos színű hangot használ, csak deklamálóbb –, a második félidőt indító torokgyilkos Florestan-számmal énekli be magát. Nagy vokális nyereség, hogy e két angolszász megmutatja, miként kell izzadság nélkül megbirkózni Beethoven hangszerszerű szólamaival. Sőt, a harmadik is: Donald Grobe ’61-ben ott volt a Deutsche Oper nyitóelőadásán Fricsay Ferenc Ottaviójaként. Jacquinója korrekt, míg Miljakovic kisasszonyról tapintatosan nehéz bármit írnom. Legyen elég annyi, hogy efféle csinos nőbajuszt hoszszas közeliken még sose láttam…
Rudolf Sellner elképzelése nem képzel el semmit. Egyetlen eredeti ötlet se tűnik fel, még Marzellina is csak vasal, pedig akár teregethetne is. Mintha a rendező Beethoven színpadi jegyzeteit érezné kötelességének reprodukálni, s a színes tablógyártást. Szokványos, unalmas, letűnt szemlélet saját idejében is: hol tartott már ekkor Wieland Wagner? Kár a celluloidért, és mire a play back, a stúdió adta ezer absztrahációs lehetőség, ha száz vidéki német operaházikó is létrehoz ilyen kommerszet, élőben, színpadon? Pedig e képtelen, álruhás tandráma a gránitból kifaragott muzsika feszültsége és szabadságeszménye miatt kiált a sikerért – s a konzsenialitásért. Utóbbi hiányában – világszínvonalú énekesei dacára – nem e félresikerült filmet fogja adni a német tévé a tricentenáriumon, mint tette 1970-ben. „O namenlose, grosse Freude!” Tényleg szomorú, hogy a Fidelio kapcsán most csak ezt az előérzetet kell kimondhatatlanul nagy örömnek sejtenem.
(Beethoven: Fidelio – Deutsche Grammophon DVD, 2008.)