Meg tudja mondani, mi történt a Hősök terén? Mert mi csak a végére értünk ide – fordulok egy rendőrosztag parancsnokához.
– Csak a BRFK sajtószóvivője nyilatkozhat – feleli. Erősködöm, hogy előzetesen a tér köré is húztak fel kordont, erre bólint, de hozzáteszi: azt a „népek bedöntötték”. Budapest, Hősök tere, szombat, 18 óra. A város turisták által egyik leglátogatottabb és legszebb tere. Hétköznap. Most csatatér. Ökölnyi, olykor csecsemőfej nagyságú kockakövek, üvegtörmelék, tojások, bedöntött kerítések, petárdahüvelyek hevernek szanaszét. A Gábriel arkangyal oszlop mögött, a Vajdahunyadvár környékén füstfelhő gomolyog. Pokoli kép.
Hogyan válhatott a város szíve harcmezővé? Pár órával korábban leszbikusok, homo- és biszexuálisok, transzvesztiták gyülekeztek a belvárosban, a Bajcsy-Zsilinszky út és a József Attila utca sarkán. Az Erzsébet tér fölött két helikopter körözött folyamatosan. A gyülekezők kezében szivárványszínű zászlócskák. Kedélyesen trécselnek, itt-ott transzparenseket nyújtanak az ég felé: „Nem engedünk az erőszaknak”, „Az agresszió jellemtelen” – virítanak a feliratok. Nemcsak magyarok érkeznek a térre, hanem egy kis placcon lengyel és orosz zászlóba burkolózott férfiak álldogálnak, pár méterrel odébb egy fehérbe öltözött, rózsaszín mokaszint, hajában sárga margarétát viselő férfi és egy kopaszra borotvált fejű nő beszélget angolul. Két teherautó áll a tömeggel szemben, az egyikre félmeztelen, tengerészsapkás férfi ugrik föl, riszálja magát. Körülötte kék SZDSZ-es lufikat lenget a szél.
– Isten áldja meg a meleg méltóság menetét! – kiáltja a mikrofonba a másik teherautón Lévai Katalin szocialista európai parlamenti képviselő, majd Szetey Gábor volt államtitkár mond beszédet az egybegyűlteknek. Hangsúlyozza: azért küzdöttek, hogy Magyarország demokratikusabb ország legyen, ugyanakkor egy hangos kisebbség folyamatosan üldözi a romákat, zsidókat, melegeket, fogyatékkal élőket, s ha ez így folytatódik, a végén azokat is kirekesztik, akik „csúnyán néznek”. Ezért Szetey szerint változásra van szükség az országban, a politikában, a hozzáállásban, a gondolkodásban, majd megismétli legendás monológját: „Szetey Gábor vagyok, magyar állampolgár, hívő (…) és meleg.”
Aztán indulatosabbá válik. Kijelenti: elég volt a félelemből, gyávaságból, bezártságból, gyűlöletből.
– Hogy romák, melegek, zsidók vagy magyarok vagyunk, az nem választás kérdése – mutat rá, és hozzáteszi: ilyen a magyar méltóság napja, nem a romák háza előtt masírozás, a homoszexuális-bárok felgyújtása. – Aki igaz magyar, az ma itt van velünk – szögezi le. Szeteyt egy férfi váltja a szónoki platón, elfelejt bemutatkozni, helyette heves monológba fog. Rögtön a lényegre tér: a Magyar Gárda (amely közel s távol sincs – a szerző) keresi azt, aki elnyomható, padokat borogatnak, kukákat gyújtogatnak, azt mondják: „Buzikat a Dunába.” – Talán nem is magyarok, hiszen a zászlajuk is csak kétszínű – világít rá. Hosszasan ömleng neonácizmusról, s végül kijelenti: nem érez maguk mögött kellő támogatást, de nem félnek senkitől, s ha a demokrácia csak ilyen hazánkban, akkor „féljen a demokrácia”.
Négy órakor tuc-tuc zenére indul el az előző évekkel ellentétben visszafogottabb, mindössze két teherautóból és úgy kétszáz gyalogosból álló menet. Az Andrássy út egyik oldaláról láthatatlan a felvonulás, rabomobilok sorfala takarja a homoszexuálisokat. Rögtön a kereszteződésben ágál ellenük egy férfi. – Ez Magyarország, nem Hollandia! – üvölti torkaszakadtából. A fotósok egyből lecsapnak rá, folytatja is: – Az adófizetők pénzét emészti ez a rengeteg rendőr, benzin! De a karaván otthagyja, vége is gyors médiakarrierjének. Az Andrássy út elején repül az első tojás, de pattognak a szilvaszemek is. „Szégyelljétek magatokat!” – kiabálja a konszolidáltabb kis csoport, „Mocskos buzik!” ordítja két idős asszony kidülledt szemekkel.
„Le a buzikkal!” kiáltja el magát egy középkorú férfi, egy másik, ki tudja hogyan jutott át a kordonon, táskából nejlonba csomagolt alsónadrágokat osztogat, amelyhez kiáltványt is mellékel. Az aláírás nélküli brossúra kijelenti: az ország csöndes, tízmilliónyi többsége nem kér a homoszexuális jövőképből, s ugyan egyetért azzal, hogy a melegeket nem szabad megbélyegezni, kirekeszteni, de a házasság és család tiszteletére hívja föl a figyelmet. Suhancok egy csoportja azonban mit sem törődik a szöveggel, köszönik az ingyen muníciót, és megdobálják vele a menetet.
Az összes keresztutcában dupla kordon vágja el a menetet az érdeklődőktől, előttük rendőrök posztolnak. A kordonon kívül többen a menettel tartanak, fotóznak, röhögcsélnek, ha sikerül meglátniuk egy-egy homoszexuálist a rabomobilok védőpajzsa között. A másik oldalon azonban folyamatos a tojáseső. „Rossz oldalra álltunk, nem látunk semmit” – mondja egy kigyúrt férfi vihogva a barátjának. Az Operánál elviselhetetlen fekáliaszag terjeng a levegőben, egyesek szerint záptojás. Egy fiatal férfi egy tálca tojással rohan a kordon mellett, miközben folyamatosan próbál a túloldali menetre hajítani egyet-egyet. Három civil ruhás rendőr azonnal lekapcsolja.
A Liszt Ferenc téren aztán elszabadul a pokol. Fél négytől itt tartja demonstrációját a Magyar Nemzeti Bizottság 2006; a kerítést ugyanolyan közel állították fel, mint az útvonalon addig bárhol. Előresietek, a kerítés mellett folyadék csorog a nyakamon. Megfordulok, mire fekete pólós fiatalok kérdezik: „Mi van, mi nem tetszik?!” Sárga mellény virít rajtam, rajta nagybetűkkel: „Press”, mégis próbálom magyarázni, újságíró vagyok, a Magyar Nemzet munkatársa. „Nem érdekel, mocskos buzi vagy te is!” – érkezik a válasz egy újabb adag sör társaságában. Kilépek.
Már majdnem az Oktogonról látom, ahogy az Ady-szobor felőli oldalról valóságos tojászápor ömlik a menetre, elképesztő mennyiségű sörösdoboz és üdítősflaska is röpül. A dühödt emberek a kerítést ráncigálják, a rendőrség kénytelen szétkergetni a tömeget, a nagyobb bajt megelőzendő. Az Oktogonon a szervizútra fordul a konvoj. A Kodály köröndön találkozik a menet a szintén négykor, a Regnum Marianum-emlékműtől indult maroknyi ellentüntetővel. Hirtelen símaszkos suhanc tűnik fel, élvezi, hogy a fotóriporterek lecsapnak rá, majd ugyanígy tesznek a rendőrök is.
A Bajza utcához érve ismét hullanak a tárgyak az égből, fél méterre tőlem landol egy teli üdítőspalack. A Rippl-Rónai utcánál hirtelen rengeteg rendőr fejlődik föl, majd futva közelítik meg a közeli Hősök terét. Mi is követjük őket, a térre érve füstfelhő, a földön mindenfelé tégla, kő, üvegszilánk. Tudakozódunk egy középkorú férfitól, mi történt, mondja, egy csoport megtámadta a rendőröket, Molotov-koktélokat, petárdákat, köveket dobáltak, a támadókat szorították ki a Kós Károly sétány irányába.
A férfi értetlenkedve áll a bedöntött kerítés mellett, őt is kérdem, mi történt, megerősíti a másik szemtanút. – Minek ez a nagy cécó? – kérdi szinte magától. –Aki elfogadja a melegeket, felvonulás nélkül is elfogadja, aki meg nem, annak ez csak olaj a tűzre. – Azóta fajult el itt minden, amióta Gyurcsány van hatalmon – csatlakozik egy ráncos homlokú hölgy, mellette egy férfi a rendőröknek bizonygatja, ő bizony nem állat, hogy ketrecbe (kordon – a szerző) zárják. A rendőrség közben megpróbál úrrá lenni a helyzeten, a téren ugyanis szabadon sétálhat bárki, összekeveredett tüntető, nézelődő, sajtós, rendőr. A rendőrfal is hiányos, van, ahol két sorban állnak akár ötvenen is, máshol lyukak tátonganak. A Szépművészeti Múzeum lépcsőjén turisták ácsorognak, várják, hogy tisztuljon a kép.
A homoszexuálisok menete eközben kerülő úton ér a Felvonulási térre, majd letáboroznak az időkeréknél, partijukat újabb kordon védi, belépni – úgy tűnik – csak meghívóval lehet. Fél óráig állunk így, majd úgy döntünk, hazamegyünk. Az ING-székház előtt egy amerikai turista kérdi tőlünk, mi ez a nagy tömeg. Mondjuk, melegfelvonulás, mire ő, jó-jó, de minek ez a rengeteg rendőr. Tanácstalanul egymásra nézünk, majd hozzáteszszük: van egy ellentüntetés is. „I understand” – mondja, és jókorát nevetve megy tovább.
Összetett probléma a hajléktalanság, de a jelenlegi helyzet nem tartható
