A kormány az elszúrt gazdaság mentesítésére törekedve, a honvédelem negatív társadalmi megítélésére hagyatkozva, folyamatosan mérsékli a honvédelmi kiadásokat, és „korszerűsít” is: csökkenti a harcoló csapatok létszámát, felszámolja a védelemhez elengedhetetlenül szükséges páncélos- és tüzéralakulatokat, legyengíti légtérvédelmünket.
Kell-e magyar haderő? A kérdés korántsem költői, lakosságunk egy része ugyanis nyíltan elutasító, jelentős része pedig erősen szkeptikus a magyar haderő szükségességének megítélésében. Indokaik sokrétűek: „a haderő a gyilkos szándékú és arra képzett emberek gyűjtőhelye”; „Mátyás király óta nem volt részünk győztes háborúban”; „az országvesztő -romboló világháborúkban gyenge felszereltségű csicskásként, idegen hatalmak érdekében véreztünk”.
Ezek között meghatározó a kormány biztonság- és katonapolitikai értékelése, amely szerint országunkat közvetlen katonai agreszszió nem fenyegeti, szövetségi együttműködési kötelezettségeinket pedig olcsó kiegészítő képességekkel, kiképzői, közigazgatási, őrzésvédelmi felkészültséggel, vízellátó alegységgel, vegyi és egészségügyi laborokkal végzendő külszolgálatokkal teljesíthetjük, azaz nincs szükség elavult koncepciójú, nehézfegyverzetet igénylő, valós területvédelmi képességekkel rendelkező haderő fenntartására.
A kormány az elszúrt gazdaság mentesítésére törekedve, a honvédelem negatív társadalmi megítélésére hagyatkozva, folyamatosan mérsékli a honvédelmi kiadásokat, és „korszerűsít” is: csökkenti a harcoló csapatok létszámát, felszámolja a védelemhez elengedhetetlenül szükséges páncélos- és tüzéralakulatokat, legyengíti légtérvédelmünket, megszünteti a katonai szolgálatra alkalmasak nyilvántartását, a tartalékosok továbbképzését, és nem intézkedik a honvédelmi nevelésről, előképzésről. S miközben leépíti haderőnk képességeit, a jogszabályokban megfogalmazott, illetve a NATO-nak tett elígérkezéseivel ellentétben nem végzi a valós korszerűsítést eredményező – többek között az egyesek által hőn igényelt expedíciós képességeket erősítő – haditechnikai fejlesztéseket sem.
A szervezett katonai támadás elhárítására képtelenné tett magyar haderővel szemben így társadalmunkban további fenntartások generálódnak. A kommandós képességekre lesilányított haderő fenntartása más, társadalmilag indokoltabb céloktól vesz el erőforrásokat; az önkéntes szolgálatvállalás nem a hazafias kötelességérzettől vezérelt állampolgárok, hanem haszonérdekből orientált, a hatalom parancsait vakon teljesítő zsoldosok kezébe ad fegyvert; a csak expedíciós célú feladatokra történő felkészítést egy üzleti alapú, akár civil szerveződésű toborzó-kiképző iroda is el tudná látni, feleslegessé téve a honi reguláris erők, és az annak okán működtetett nagy katonai hivatali apparátusok fenntartását – és még folytathatnánk a kifogások sorát.
A társadalom tűrőképességének határához közelítő gazdasági romlást és kilátástalanságot a kormány hazug sikerpropagandával álcázza, és elodázza a honvédelem fejlesztésének szükségességét: „befejeztük a haderőreformot” – értsd, szervezeti összevonások során csökkentettük vezető szerveink és a harcoló csapatok létszámát, felszámoltuk harckocsizó- és tüzéralakulatainkat. „Erősödött légierőnk” – azaz, 2009-től az eddigi 28 MiG–29 helyett 14 Gripen repülőgép védi légterünket (Románia 71, Szlovákia 62, Szerbia 101, Ausztria 40 harci géppel rendelkezik), és ne is folytassuk haderőnk leépültségének további, a hamis sikerképet cáfoló mutatóit.
Napjainkban a honvédelmi vezetés – talán a kialakult helyzet kritikája nyomán – ha halkan is, de hangoztatni kezdi, hogy „megteremtettük a honvédelem további fejlesztésének alapjait”, ám ennek sem költségvetési, sem agitációs előjelei nem érzékelhetők egyelőre. Ez utóbbi is elengedhetetlen előfeltétele minden komolyabb védelmi elkötelezettségnek, mivel az elanyagiasodott, hazafiatlan, hadseregellenes társadalmi közérzetben a hon védelme iránti felelősséget, valamint az előrelépés időszerűségét csak megalapozott honvédelmi nevelés és propaganda képes elfogadtatni. A meggyőzés folyamatában elsődleges a magyar haderő megfelelő kialakítása és fenntartása szükségességének indokolása.
Alkotmányunk rögzíti, hogy a haza védelme az ország minden állampolgárnak és szervezetének kötelessége. Nemzetközi elkötelezettségünket illetően pedig a washingtoni szerződés mint a NATO alapokmánya a szövetség részéről támogatást, és nem a védelmi feladat átvállalását garantálja tagjainak, miközben reánk vonatkozóan is elvárja, hogy azok képesek legyenek az egymásnak nyújtott segítségre is. Hasonlóan katonai közreműködési igényeket támaszthatnak az általunk vállalt tagság révén további nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ vagy az Európai Béke és Együttműködési Szervezet (EBESZ).
E jogi kényszereken túl számos globális, összeurópai és nemzeti érdek is alátámasztja haderőnk megfelelő szintű kiépítésének szükségességét. Fenyegetettséget jelenthet a világgazdasági és katonai erővonalak átrendeződése. Ez a kihívás Európát gazdasági befolyása mellett katonai erejének megtartására is készteti. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy az Egyesült Államok, az euroatlanti véderő meghatározó szereplője kivonja térségünkből csapatait, ami az önálló európai védelem nagyságrendi növelésének kényszerével járna. A magára maradó Európai Unió, amelynek szintén tagja vagyunk, ez esetben értelemszerűen nagyobb katonai közreműködést igényelne országaitól. És tudnunk kell, amenynyiben tagja vagyunk egy szövetségnek, akkor annak nemcsak a védelmében, de a fenyegetettségében is részesedhetünk. A közel-keleti NATO-beavatkozás vagy akár csak a dán Mohamed-karikatúrák valamennyi európai országra vetnek árnyékot az iszlám szemében. A lengyel és cseh területeken kiépítendő rakétaelhárító rendszer nemcsak az adott országokra, hanem a szövetség egészére kiterjedő ellenintézkedésekre késztethetik az orosz hatalmat.
A sokak által szorgalmazott politikai semlegesség kinyilatkoztatása – mint ahogy azt az osztrák, svéd és svájci példa is mutatja – nem jelentheti a katonai képességek felszámolását, sőt az önálló védelem nyilván drágább a szövetségi támogatásban történővel szemben. A semlegességet csak a térségünkben érdekeltek és a nagyhatalmak összessége garantálhatja. De ki hiheti el, hogy egy, a „hadak útján” fekvő ország kimaradhat bármely irányú európai küzdelemből? Térségünk geostratégiai hátrányai mellett jelentős nemzetiségi feszültségekkel is terhelt. A volt Jugoszlávia példája is demonstrálhatja, hogy a hosszabb időn át hamu alatt izzó kisebbségi indulatok milyen váratlanul és vadul törhetnek elő a konszolidált, baráti együttműködés fedése alól. Közvetlen térségünkben természetesen a magyar nemzetrészek évtizedes sérelmei állnak figyelmünk központjában, de nem feledhetjük, hogy Kelet-Közép-Európában egy ország sem elégedett az igazságosan szinte meg sem húzható határaival. A balti országok mellett Podolia, Kárpátalja, Bukovina, Moldávia, Dobrudzsa kisebbségi problémái, Macedónia és a további délszláv államok határkérdései bizonyítják, hogy nem csak Erdély, a Felvidék és a Vajdaság, azaz a magyarság az oka a térség nemzetiségi feszültségeinek. E vonatkozásban eltekinteni a katonai erő súlyt adó szerepétől önös álhumanizmust, gyáva magatartást takar.
Nincs ellenségkép, ezért nem konkrét ellenség ellen készülő, hanem a szövetségi elvárásokkal és a hozzánk hasonló adottságú tagországokkal arányos méretű és felkészítettségű haderő igényelendő, ami nemzetközi kötelezettségünk teljesítése mellett demonstrálhatja készségünket határaink valós katonai védelmére.
A szerző védelemgazdasági szakértő
