Jorge, a sofőrünk könnyes szemmel készül búcsúzkodni a magyaroktól mint rokonlelkektől. Majdnem egy hetet töltött el velünk. Az északi Bragától, a templomok városától kezdve egyre délebbre haladtunk Portugáliában, országjárásunk Lisszabonban ér véget. Ugyan kiváló autópályák szelik keresztül-kasul az országot, Jorge nélkül a túrát nehéz lett volna teljesíteni – különösen a két nagyvárosban, Portóban és Lisszabonban.
Így még egy napra rábíztuk magunkat a strapabíró cipőinkre meg az ódon villamosokra, amelyek elsősorban a turisták kedvéért csalinkáznak a meredek utcácskákon. Lisszabon szinte minden szegletéből a történelem árad, s amióta Portugália csatlakozott az Európai Unióhoz, újra Európa szívébe férkőzött. A portugál fővárosnak jót tett az 1998-as világkiállítás – reflektorfénybe került, a városfejlesztéseknek lendületet adott. Ám a repülőtér közelében a turisták többnyire csak konstatálják a modern épületek ízlésességét, mindenki a történelmi városrészekre kíváncsi, ahol kacskaringós utcákon, múzeumokban vagy fesztiválokon, vendéglőkben, kávézókban élheti meg ki-ki a saját lisszaboni történetét.
A város hét dombon fekszik, a dombok tetején templomok, kilátók. Van, ahová lift visz fel a belvárosból, máshol siklók biztosítják a kényelmet. Első utunk a Sao Jorgéra vezet, tetején áll a Szent György-vár, amelynek alapjait az V. században a nyugati gótok rakták le. Miután egész Portugáliában találkozhatunk X–XII. századi emlékművekkel is, szinte magától értetődőnek vesszük az olyan történelmi távlatot is, amely háromezer évre tekint vissza. Ugyanis a Tejo folyó hatalmas torkolatának északi partját már a föníciaiak is lakták, ők nevezték a várost Alis Ubbónak, azaz derűs öbölnek. A rómaiak és a gótok után a mórok birtokolták négyszáz évig, a portugálok a XII. században foglalták vissza. A város dicsőségének 1755-ben egy nagy földrengés vetett véget, s Lisszabon nagy részét I. József király minisztere, Pombal márki építtette újjá.
Csak kevés városrész élte túl épen a természeti katasztrófát. Ilyen a Szent György-vár alatt található mór negyed, az Alfama, boltocskákkal, vendéglőkkel, s amelynek sikátorai közé nem férkőztek be az ingatlanfejlesztők dózerei. Az Alfamában található a mórok feletti győzelmet hirdető XII. századi katedrális, a Sé, amelynek északi homlokzatán vizigót alapfalak nyomai is láthatók. A katedrális egyik nevezetessége egy keresztelő medence, amelyben állítólag Páduai Szent Antalt keresztelték. Zavarba ejtő a székesegyház kerengőjében látható egyik oszlopfő, amelyen egy galambpár csókolózik – felületes ismereteimet a romantika szigoráról igencsak felülírta. Az Alfama negyedben született egyébként a portugálok híres muzsikája, a fado is, a lisszaboniak legalábbis állítják.
Az alsóvárost, a Pombal márki által építtetett Baixát a Palota térről közelítjük meg. I. József lovas szobra mögött diadalív nyílik a városközpont széles sétálóutcájára, a Rua Augustára, amely a mi Váci utcánknak felel meg. Érdemes elcsalinkázni a mellékutcákba, elmenni a Rossio térig, a II. Mária Nemzeti Színházig, vagy a Baixa–Chiado állomáson felszállni a metróra, és elzötykölődni a Sao Sebastiao állomásig. (A Calouste Gulbekian Múzeum gazdag gyűjteményét feltétlenül látni kell.)
A Belém negyed – amelynek kikötőjéből indultak a felfedezők – a városközponttól távolabbra esik, busszal közelítjük meg. Itt minden a kétszáz évig tündöklő világbirodalomra emlékeztet. A Jeromosok temploma – az úgynevezett Mánuel-stílus gyöngyszeme – annak dicsőségére épült, hogy Vasco da Gama megtalálta az Indiába vezető utat. A Tejo partján álló Belém-torony a város jelképe, a Felfedezők emlékművének neve pedig önmagáért beszél.
Budapest nem akármelyik részén nyitottak újabb szabadstrandot
