MI A MAGYAR?

Nyelvtand-ot is tanulnak azokban a tanyai iskolákban, ennélfogva Hüvelycsik Palkónak azt parancsolja a tanító úr, hogy mondjon egy szép időhatározó mondatot. Hüvelycsik Palkó szemlátomást megrökönyödik, nyári piros almaképét elönti a verejték, muszáj azt letörölni az inge ujjával.
– Nos? – sürgeti a tanító úr. – Mi lesz azzal az időhatározó mondattal?
Megvan már, mondja is a gyerek:
– Nagyon meleg van.
Csakugyan a tanító úr is izzad, a vizsgaelnök úr is, el kell ismerni, hogy Palkó egészen helyesen meghatározta az időt. De nehéz a tanító urat kielégíteni. Haragosan legyint:
– Szamár vagy, Palkó. No, Egri Verka, mutasd meg, hogy te okosabb embernek adsz kenyeret.
Verka mindkét keze két ujjának a billegésével jelzi, hogy őbelőle kikívánkozik egy szép időhatározó mondat. Mondja is már felugrás közben:
– Nemsokára az összes törököket kiverjük az országból.
Ez már igen. Ez már nemcsak nyelvtand, hanem történelemtand is. Látszik belőle, hogy Verka nemcsak az időmeghatározóval van barátságban, hanem teljesen tisztában van a magyar haza jelenlegi állapotával is. Legföljebb azt nem tudja, hogy az „összes törökök” sokkal többen vannak, mint ahogy ő gondolja…
*
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik politikát olyannak tartom, mint a másikat; s ha eltagadnék valamit abból, amiben nevelkedtem, a sírjából is megátkozna az apám, akinek a koporsójába olyan imádságoskönyvet tettünk, amelyikben a gyerekkora óta őrzött Kossuth-bankó is benne volt. De ebbe az előadásba nem akarok belekeverni semmi politikát. Azért hagyok ki belőle minden nevet, még a helyét is, ahol járok. Ez az az Okatootáia, amelyiknek „az egyik szomszédja Kína, másik Ausztrália”. Annál is roszszabb: ennek uradalmak a szomszédjai. Holttetem ez a domíniumok közt, harminc kilométerre a vasúttól és ezer kilométerre Európától. A tanyák messze gurultak egymástól, mintha valaki nagyon mérgesen rájuk kiáltott volna, s attól szaladtak volna szét. Az emberek, akik a gaztetejű házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem új keletű riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs, és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük.
Mert ezek a mostani emberek már azok, legalább így választásos időben úgy tisztelik őket a pesti urak. Az öregek még az uradalmak béresei, juhászai, csordásai, szántói, kapásai voltak. Kiváltogatván magukat a rabságból, örök tulajdonul hagyták gyerekeikre a feltört legelőt. Ezek már a maguk urai, ki két holdon, ki hármon keresi az adót, de olyan is van, aki negyven holdnak a koldusa. Ilyentől vettem én is a múzeumnak egy faekét. Vehettem volna többet is, de erről se tudom, hogy kerül be a városba. A vasútig való beszekerezés ötannyiba kerül, mint amennyit a technikának fából való vívmányáért fizettem.
Az alku könnyen ment, csak a kifizetés tartott soká. A gazda kért két pengőt, én ajánlottam neki hármat, amire ő kijelentette, hogy isten neki, azt se bánja. Az aprópénzből kifogytam, ötvenest kínáltam neki.
– Nem bírunk itt azzal, uram – csóválta a fejét. – Én még ebben az esztendőben nem láttam ekkora pénzt.
– Hátha fölváltanák valamelyik szomszédban?
– Itt? – húzta félre a száját, mosolygósra is, harapósra is. – Aratásig az egész határban nem szed össze ennyi pénzt.
Fél nap jártunk a pénzzel tanyáról tanyára. Végre is biciklis embert kellett vele beszalajtani a stációhoz. Mielőtt borítékba tettem volna a bankót, megmutattam rajta a legénynek Rákóczi vezérlő fejedelmünk képét:
– Ki ez, fiam?
– Tudja az isten – vont vállat. – Alighanem a király, ugye bizony?
– Rákóczi Ferenc. Tudja tán, ki volt az?
– Tudja az isten – mentegette magát –, nemigen vagyok én az ilyesmikkel beismerkedve.
Persze rosszabbul is járhatott volna a felséges fejedelem. Egy öregebb gazdát megkérdeztem, hallotta-e már, hogy ki lesz most a követ.
– Hallotta a ménkű.
– Hát eddig ki volt a maguk követe?
– Tudja a ménkű.
– De csak látta valamikor öt esztendő alatt?
– Látta a ménkű.
(Móra Ferenc: A magyar paraszt, 1932)