A határnyitásról az azóta eltelt jó másfél évtizedben sokan és sokat beszéltek. Nem véletlenül, hiszen sikertörténetről van szó, amelynek szokás szerint sok gazdája van. Mennyiben tudott támaszkodni a visszaemlékezésekre, s mennyiben támasztják alá ezeket a kutatott dokumentumok?
– Lényegében három forrásból dolgoztam, így levéltári dokumentumokból, publikációkból, politikusi visszaemlékezésekből, és magam is hetven interjút készítettem az egykori események közvetlen és közvetett résztvevőivel. Az egyes dokumentumok s a személyes visszaemlékezések nagyrészt ellentmondtak egymásnak, tehát nem volt könnyű kibogozni a valószínű változatot.
– S mint egy helyütt említette, a korabeli dokumentumok egy része a törvényben előírt határidő lejárta ellenére sem hozzáférhető. Melyek ezek?
– Az 1989-es kormányülések jegyzőkönyveit ugyan láthattam némi protekcióval, ám ezek még nincsenek a levéltárban, s az 1989 előtti időkből nagy részben hiányoznak a Belügyminisztérium és a titkosszolgálatok iratai is.
– Lehetnek ezekben az iratokban még olyan tények, amelyek nem tartoznak a közvéleményre?
– Nem, s személyes feltételezésem szerint ez a titkosítási láz ugyanazzal magyarázható, mint az ügynökkérdés esetében. Sokan élnek ma még a régi szereplők közül, akiknek nem érdekük, hogy bizonyos dolgok nyilvánosságra kerüljenek.
– Ha a konkrét esetet nézzük, bizony nem érdeke mindenkinek, hogy százszázalékosan kiderüljön az igazság, mert azóta felépített szobrok dőlhetnének le. Kik játszották a főszerepet?
– Ha rangsort kell felállítanom, akkor az élre mindenképp Németh Miklós miniszterelnök kívánkozik, aki meghozta a döntést, és vállalta a politikai felelősséget, aztán Horváth István belügyminiszter, aki a szervezésben volt benne erősen, végül Horn Gyula, aki a diplomáciai hátteret biztosította. Nem egészen direkt, de elég jelentős szerepe volt a történtekben rajtuk kívül Pozsgay Imrének. Az érdem azonban igazából az egész Magyarországé, a kormányon lévőké, az ellenzéké, kicsit mindenkié.
– Sokak mégis úgy emlékezhetnek, hogy Horn Gyula bontotta le a vasfüggönyt, s a németek is elsősorban az ő szerepét emelik ki. Mivel magyarázható mindez?
– Szögezzük le mindenekelőtt, hogy nem Horn Gyula döntött, nem ő nyitotta meg a határt. S hogy mégis ő maradt meg az emlékezetben, az alapvetően két dologgal magyarázható. Egyrészt volt két nagy televíziós fellépése, így amikor június végén a határon az osztrák külügyminiszterrel együtt átvágták a szögesdrótot, majd ő volt az, aki szeptember 10-én este a televízióban bejelentette a döntést. Mégpedig azért, és ez a második része a magyarázatnak, mert miután a döntés augusztus 22-én megszületett, illetve 25-én Bonnban Kohl kancellárral a titkos tárgyalásokat lefolytatták, a miniszterelnök a határnyitás gyakorlati kivitelezését már ráhagyta a kül- és a belügyminiszterre. Ettől kezdve tényleg Horn Gyula volt a dolog gazdája, ő adott minden interjút a nyugatiaknak, így 10–11-én tényleg az lehetett sokak érzése, hogy ő az értelmi szerző is. Ehhez járult még, hogy másfél évvel később Horn közzétett egy könyvet, amelyben a határnyitás elég zavaros verzióját adja elő, így a kötet történelmi szempontból abszolút megbízhatatlan forrás. De Horn itt végleg kisajátítja az eseményt, s ezek után, így a velem folytatott beszélgetésekben is, úgy állítja be a történteket, hogy a döntés rá volt bízva, azt tehetett, amit akart.
– Úgy is fogalmazhatunk, hogy kiváló politikai érzékkel megérezte, miből lehet tőkét kovácsolni…
– Így van, s ebbéli képességeit Horn nemcsak ekkor, hanem később is többször felvillantotta. A maga szempontjából nagy formátumú politikus. S azt is meg kell mondani, hogy Németh hiába tisztességes, jó közgazdász, képtelen volt politikai tőkét kovácsolni a döntéseiből. Nem érezte például a médiában rejlő lehetőségeket, így azt, hogy a televízió már nagyhatalom. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy Németh Miklós valóban rendszerváltozást akart, nem csak reformot, mint mondjuk Horváth István, aki nagyon becsületesen bevallja ma is, hogy megmaradt reformkommunistának. Németh Miklós már új nemzedéket képviselt; 1948-ban született, gyerekfejjel, falun nem megrázkódtatásként élte meg ötvenhatot, ugyanígy az utána következő boszszúhadjáratot sem. Akkor volt középiskolás és került egyetemre, amikor hatvannyolctól kezdve – hangsúlyozzuk, ötvenhatnak köszönhetően – beköszöntött egy könnyebben élhető korszak, s így feltehetően könnyebb volt azonosulni az állammal is.
– Idáig főként a személyiségek szerepéről beszéltünk, a könyv azonban rengeteg információval szolgál a határnyitásról hozott magyar döntés nagyrészt kulisszák mögött zajló nemzetközi előtörténetéről is. A visszaemlékezésekből, dokumentumokból kirajzolódik a kommunista rendszer végelgyengülésének és összeomlásának folyamata. Ez a helyzet mennyire növelte meg az aktuális magyar vezetés mozgásterét?
– Lényegesen, de az is fontos, hogy az adott személyiségek ki tudják használni ezt a nagyobb játékteret. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a Szovjetunió a nyolcvanas évek végére kifulladt, már nem tudott ügyelni a csatlósokra, és nem volt képes – Gorbacsov nem is akart – közbeavatkozni. Enélkül a történtek nem érthetők még akkor sem, ha a magyar vezetés mindezt nem is tudhatta egészen biztosan. Emellett az is fontos, hogy hála az új körülményeknek és a végjátékhangulatnak, a nyolcvanas évek második felében már kezdett jelentőssé válni a magyar ellenzék. Ezt az ellenzéket jegyezték nyugaton, a vele való bánásmód tehát nagyon fontos volt az ország megítélése szempontjából. Az ellenzék 1989 nyarán már olyan állapotot teremtett, hogy ebben a hangulatban nem lehetett teljesíteni a keletnémet vezetők követelését, amely a menekültek visszatoloncolását akarta elérni. Ezt akkor már egyetlen kormány sem tehette volna meg, még Grósz Károly sem, holott egyedüliként ellenezte a határnyitást. A kérdés csak az volt, hogyan teszik meg mindezt. Persze szeptember elején még játszhattak volna arra is, hogy a hideg ősz majd visszakergeti a keletnémeteket a sátortáborokból. S azt se felejtsük el, hogy nem így végződött volna a történet az akkori Csehszlovákiában vagy a Ceausescu-féle Romániában.
– Mint említette, Mihail Gorbacsov már nem tudott beavatkozni a csatlós államokban. Különösen szembetűnő, ahogy semmibe vette a Magyarországgal szembeni folyamatos keletnémet és román panaszokat. Mennyire voltak tudatosak az ő lépései, s mennyiben sodródott az eseményekkel?
– Most azt kellene válaszolnom, hogy erről őt kell megkérdezni. Őt azonban megkérdeztem, de valódi választ nem kaptam. Gorbacsov ugyanis ma már a történelmi szobrát építi, ettől függetlenül azt gondolom, tagadhatatlanul személyes érdeme, hogy gyűlölte az erőszakot, nem akart semmibe erőszakosan belenyúlni. Fatalista módon engedte, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Más beszélgetőpartnereim, így például Alekszandr Jakovlev egykori politikai bizottsági tag őszintén bevallotta, nekik akkor már annyi gondjuk volt, hogy nem tudtak a magyarokkal foglalkozni. Egyébként pedig feltehetően úgy gondolták, nekik Erich Honecker nem puszipajtásuk, reformista vezetést szerettek volna látni Kelet-Berlinben, így aztán leperegtek róluk a keletnémet sirámok. Ebből persze az is következik, hogy másokkal egyetemben a szovjet vezetés is alábecsülte e lépés jelentőségét. Nem gondolták, hogy mindez két és fél hónapon belül a berlini fal leomlásához vezet.
– Nem voltak ezzel másképp a vasfüggöny másik oldalán sem. Könyvéből világosan kiderül, milyen szegényes volt a nyugati politikusok fantáziája. Vegyük például Vranitzky osztrák kancellárt, aki 1989 tavaszán egyáltalán nem repesett az örömtől a magyar döntés hallatán, a készülő átalakításokról pedig aggodalmaskodva kérdezte, nem túl gyorsan megy-e végbe mindez. Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter is úgy tájékoztatta a bonni magyar nagykövetet, a nyugati kormányok abban érdekeltek, hogy a demokratikus választások eredményeként az MSZMP reformszárnya őrizze meg hatalmi pozícióit. De idősebb George Bush amerikai elnök sem hitt abban, hogy az ellenzék politikusai a rendszerváltozás szilárd elemei lehetnek, ennek megfelelően James Baker külügyminiszter akképp veregette meg Mark Palmer budapesti nagykövet vállát, hogy a maga ellenzéki barátai sosem fogják irányítani ezt az országot!
– Hadd említsem meg egy történészkolléga, Borhi László hosszabb tanulmányát. A Külpolitikai Szemlében azt boncolgatja, hogy a nyugatiak tulajdonképpen nem örültek annak, ami 1989-ben Magyarországon és Lengyelországban végbement. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a szovjet viszony számukra fontosabb volt, amelyben Gorbacsovot tekintették kulcsfigurának. Úgy számoltak, ha Kelet-Európában elkezdődnek a változások, a Szovjetunió egyik napról a másikra elveszíti a birodalom előterét, s ez oly mértékben meggyengítheti Gorbacsov pozícióját, hogy megbukhat, ezzel vége szakad a nevéhez fűződő kiegyezési politikának, és Moszkvában újra jönnek az ortodoxok.
– Ez a szemlélet egyben azt is eredményezte, hogy a magyar reformkommunisták nyugati megítélése sokáig jóval kedvezőbb volt érdemeiknél…
– A lengyel és a magyar fejlemények mások voltak, mint az NDK-ban, Csehszlovákiában vagy Romániában, és a nyugati társadalmak kifejezetten hálásak voltak a reformkommunista vezetésnek a vértelen átmenetért és a határnyitásért. Hiányzott belőlük a fantázia, nehezen tudták ugyanis elképzelni, hogy a Lajtán túl is létezhetnek demokráciák. A nyugati társadalmaknak kevés ismeretük volt s van ma is a közép-európai térség nyugati hagyományairól. A nyolcvanas években egyedül Magyarországot látták úgy-ahogy normális országnak, s nehéz volt ennek vezetőit leírni egyik napról a másikra. S akkor még nem beszéltünk a személyes szimpátiákról, ismeretségekről, amelyek szerepet játszanak a politikában.
– A Nyugat még ma sem érti igazán Kelet-Közép-Európát.
– Ez így van, és történelmi, nyelvi okai vannak, más e régió gazdasági jelentősége, tehát sokkal kevesebb ember fordul meg itt. Ha lehet, Közép-Európánál is kevésbé ismerik a Balkánt. Nyugat-Európa hozzáállása Jugoszlávia fölbomlásához például maga volt a csőd. Ez elsősorban abból adódott, hogy a nyugati külügyminisztereknek fogalmuk nem volt erről az országról, nem tudták megkülönböztetni Szlovéniát Szlavóniától, nem tudták, miről beszélnek, hová mennek. Ilyen tekintetben a hidegháború, Európa kettéválasztása nagyon mély nyomokat hagyott hátra. Én például Svájcban jártam középiskolába, s ott a Lajtán túli országokról az égvilágon semmit sem tanítottak. A XIX. századi Oroszországról még lehetett valamit hallani, amennyiben az kapcsolódott Nyugat-Európa történelméhez, de ezen túl minden kiesett a nyugati látótérből. Mára azért valamelyest javult a helyzet, elsősorban tömegtájékozódásban, de tudni kell, hogy a francia, a svájci vagy a német polgár nagyon keveset tud ezekről az országokról.
harcosok klubja
Orbán Viktor: Zelenszkij színpadiasan elutasított, pusztító döntés volt
