Pocokölés

Boldogult ifjúkorában sokat trombitált Halász Géza. Sőt nem egyszerűen trombitált, de volt egy saját trükkje, mutatványa is: zenélés közben szép lassan szétszedte, majd újra összerakta a hangszert, s közben nem hagyta abba a játékot sem, a hangszer éppen megszólaltatható részein muzsikált. Minderről Retusált művészettörténet című könyvéből tudunk, amelyben, hogy a dolog kicsit még érdekesebb legyen, három fotót is publikál egykori trükkös zenész önmagáról. Az első az ötvenes évek úttörő-zenekari csapattrombitását ábrázolja az obligát vörös nyakkendővel, a második a hatvanas évek keménykalapos zenebohócát, a harmadik pedig a hetvenes évek matróztrikós örömzenészét. A kor változik, de a trombita marad? Vagy éppen a hangszer részletei variálhatók, de a dallam ugyanaz? És persze ki is tulajdonképpen Halász Géza, aki végzettsége szerint közgazdász lenne, sőt egyetemi doktori címmel is rendelkezik, aki azonban idejét és energiáit láthatóan megosztja a zene, a kiadói tevékenység és a karikatúra művészete között, akinek 2002-ben indult állandó rovata Halász Géza-show címmel a Magyar Nemzet Magazinjában, aki már gyermekkorában publikálta első rajzát az iskolai faliújságon Pocokölés címmel?
Mint a pályakép is jelzi, egy biztos: nem nagyon szereti a szokványos, bevett dolgokat. A kötetben ugyan „civil” képet is közöl magáról, de a borítón már ifj. Hans Holbein ábrázolta nemes úrként jelenik meg, a kötet egyik utolsó, legalább fél tucat egymást követő oldalon folytatódó képén pedig afféle posztszocialista paparazzóként ugrik ki egy négyütemű Trabant volánja mellől, hogy lencsevégre kapja az eseményeket: a magyarok bejövetelét Vereckénél, Dózsa György lázadó parasztjai, Aba Novák cirkuszi táncosnői és a magyar művészettörténet sok más, különböző korokból származó, egymással azonban békésen megférő neves és névtelen hősei társaságában.
Nem csinál mást a kiváló karikaturista most sem, mint amit a szétszedett, majd összerakott trombitán való zenélés távoli, ám ma is örömmel fölidézett korszakában: szétszedi a képeket, amelyek a kezébe kerülnek, majd újra összerakja őket – csak éppen nem minden rész arra a helyre kerül, ahonnan vétetett. Botticelli szépséges Vénusza helyére a willendorfi ősváltozat kerül, Van Gogh ágyában Manet meztelen nőalakja fekszik, s Toulouse-Lautrec rossz hírű asszonyai nem pohár abszintjuk fölé hajolnak a kávéházban, hanem Michelangelo Dávid-szobrát tapogatják. Michelangelo másik hőse, a szintén márványba faragott Mózes törvényhozóként a pesti kettes villamoson üldögél, Pieter Brueghel Gyermekjátékok című festményének sok-sok apró alakja pedig olyan önfeledten hancúrozik a Parlament körüli parkban, mintha nem tudná, hogy ugyan már nem műveleti terület, de akkor sem mindenki számára megközelíthető az ország háza előtti tér. Bosch víziókkal teli kompozícióján városnéző busz utasai jelennek meg, Romulus és Remus viszont hiába várja az őket tápláló sárkányt (!), az inkább eloldalog. Talán mert éhes, talán mert zavarja a fényképezőgépek folytonosan villódzó vakuja. Akárcsak a karikaturistát, aki talán éppen azért szedi szét s rakja össze újra számítógépén a képeket, hogy azokra a sémákra, azokra a felszínes magyarázatokra figyelmeztessen, amellyel a világot szemléljük, körülírjuk, megéljük. Miközben retusálja, átalakítja a művészettörténet jól ismert, ikonná vált műveit, valójában gondolkodásmódunkat szeretné átalakítani, kiszerelve belőle az összes elképzelhető közhelyet.
(Halász Géza: Retusált művészettörténet. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008. Ármegjelölés nélkül)