Talán még nem késő

Miközben Magyarország a rendszerváltás utáni legmélyebb válságban sodródik, a balliberális oldal stabilizálni látszik a status quót. Mi várható egy kormányzás nélküli ország politikai palettáján két évvel a posztkommunista demokrácia legbotrányosabb választása után?
Kövér László nemrégiben úgy fogalmazott, nagyobb esélyt lát arra, hogy a jelenlegi kormányzás kitart 2010-ig. Ez önmagában még nem lenne meglepő, azonban Orbán Viktor bő egy héttel korábban még előre hozott választásokat sürgetett, sőt az SZDSZ új elnökével folytatott tárgyaláson is ezt az álláspontot képviselte. Válaszul a magát liberálisként definiáló párt vezetése, bár nem zárta ki a lehetőségét, egy távoli, gyakorlatilag beláthatatlan jövőbe tette ennek napirendre kerülését.
Egyéb alkotmányos lehetőségek hiányában továbbra is az SZDSZ néhány képviselőjén vagy egy szocialista palotaforradalmon múlik egy idő előtti országgyűlési választás, ám ahogy közeledik 2010, úgy válik egyre valószínűtlenebbé.
Ezzel szemben Gyurcsány Ferenc leváltása a miniszterelnöki pozícióból így is, úgy is elkerülhetetlen. Ez továbbra is elemi érdeke az MSZP-nek, hiszen új, hitelesebbnek tűnő vezérre van szüksége egy nagyarányú vereség elkerülésére, így minden bizonnyal Gyurcsány nélkül fordul rá a szocialista párt a választási kampányra. Nem is feltétlenül azért választanak új első embert, mert a jelenlegi nem lenne képes ismét egy, a választók megtévesztésére alapuló populista kampányt levezényelni, sokkal inkább annak következtében, hogy már a szocialista párton belül is túl nagy a bizonytalanság, vajon Gyurcsány kétségtelen népszerűtlensége nem árt-e többet, mint amenynyit hatalmon maradása esetleg használhat. Gyurcsány távozni fog, erre felesleges több szót vesztegetni. A gépezet mégis a régi marad, ami viszont komoly dilemmák elé állítja a polgári oldalt a következő két év és a leendő választási kampány tekintetében.
Nincs új a nap alatt
Ugyanis semmi nem utal arra, hogy az elmúlt két évtizedben megszokott, és valljuk be, jól bevált eszközökkel és kommunikációs fogásokkal szemben az MSZP más technikákat készülne alkalmazni. Taktikájuk alapvetően három pillérre épül, és várhatóan épülni is fog: a választók megtévesztésére, a pénzosztásra és az ellenfél lejáratására. Ezekkel szemben a nemzeti oldal eddig vagy tehetetlennek bizonyult, vagy pedig túlságosan nemtelennek és alantasnak találta, hogy hasonló eljárást alkalmazzon válaszként.
Mire kell tehát felkészülni? Kommunikációjukban a szocialisták várhatóan a már most is érzékelhető „túl vagyunk a nehezén” kampányra helyezik a hangsúlyt, és minden erejükkel tagadni fogják, hogy az ország válságban van. Ezt kiegészítendő, természetesen, ígéretekben sem lesz hiány (adó- és járulékcsökkentés, nyugdíjemelés, infrastrukturális fejlesztés, uniós pénzek). Egyes hírek szerint kormányzati szinten már olyan intézkedésekre is sor került, amely megfelelő (költségvetési) tartalékot biztosít majd 2010 első felére az indirekt szavazatvásárlásra, mint például nyugdíjemelésre vagy -kiegészítésre. A tényleges kampányig pedig a népszavazási vereség után felvett új stílust követik majd, azaz minden, az ellenzéki oldalról érkező és népszerűnek tűnő javaslat élére állnak, miközben a társadalom valamennyi csoportjára kiterjedő látszategyeztetést folytatnak. Eddig semmi újdonság.
A harmadik, a Fidesz és a nemzeti oldal lehetetlenné tételére irányuló kampány vonatkozásában azonban már láthatunk új elemet, amely minden bizonnyal az egyik fő motívuma lesz az MSZP kommunikációjának. Természetesen a „szélsőjobboldal előretörése, az erősödő antiszemitizmus, rasszizmus, a kormánypárti politikusok elleni terror- és egyéb fenyegetések, esetleg felderítetlen támadások felerősödése”, valamint az ezekkel összekacsintó Fidesz még mindig a baloldali kommunikációs repertoár élén fog szerepelni (megtámogatva néhány, jól elhelyezett, a nemzetközi sajtóban megjelenő elemzéssel). Mindemellett a posztkommunista utódpárt a legnagyobb demokrata és a köztársaság védelmezőjének szerepében azzal fogja riogatni a hétköznapi embereket, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerezhet az Országgyűlésben, amely egyenesen Orbán Viktor egyszemélyi diktatúrájához vezet.
A nemzeti oldal alkotmányozó többségéhez szükséges mandátummennyiség megszerzésének azonban vajmi kevés a realitása. Ugyan a felmérések szerint jelen pillanatban egy ekkora különbség is valóban elképzelhető a Fidesz és potenciális szövetségesei, valamint a baloldal között, mégis amennyiben csakugyan hatalmon marad a jelenlegi kormány 2010-ig, továbbá számításba veszszük az imént vázolt siker- és gyűlöletkampányt, illetve a pénzosztó politikát, úgy várhatóan csökkenni fog a nagyobbik ellenzéki párt előnye. Természetesen ez nem fogja meggátolni az MSZP-t, hogy mindenkit arra buzdítson, menjen el szavazni és bárkire (!) adja a voksát, csak a Fideszre ne.
Mindezek fényében a Fidesznek szembe kell néznie néhány dilemmával.
Az előre hozott választás kérdése
Már szóba került az előre hozott választás lehetőségének – pontosabban egyre inkább valószínűtlenségének – kérdése. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követően meglehetősen hamar világossá vált, hogy idő előtti országgyűlési választásra vagy az MSZP belső megosztottságának, vagy az SZDSZ pálfordulásának köszönhetően kerülhet csak sor. A szocialisták egzisztenciális félelmükben gyorsan összezártak, és bár az MSZP recseg-ropog, a közös nevező, azaz a hatalom akarása eddig kormányon tartotta a pártot. A népszavazási kudarc azonban olyan sokk volt a kormány számára, amelyet követően a koalíció már menthetetlen volt – köszönhetően elsősorban a két kormánypárt eltérő politikai válaszainak.
Mi tartja mégis hatalmon a szocialistákat, és miért támogatják őket a szabad demokraták? Elsősorban az intézményi, azaz a pártérdekek, bár az egyéni motivációk sem elhanyagolható tényezők. A kiindulási alap mindkét párt számára ugyanaz. Jelenleg, népszerűségük mindenkori mélypontján, csúfos vereséget szenvednének el – az MSZP frakciója összezsugorodna és ellenzékbe kerülne, az SZDSZ pedig be sem jutna a parlamentbe, ami végső soron a párt megszűnését is eredményezhetné. Ezt kiegészíti a rendszerváltozás óta Magyarországon bevett politikafelfogás, amely zéró összegű játszmaként értelmezi az országgyűlési választásokat, miszerint aki veszít, mindent elveszít, aki győz, mindent visz (vagy vihet). Így egyrészt a két párt félti a hatalmát, hiszen fél a hatalom elveszítésének következményeitől. Itt az ország érdeke vagy a nép akarata – mint a történelmünkben nem is annyira régen – nemhogy másodlagos, hanem egyszerűen érdektelen. Az MSZP pozíciója ebben a tekintetben és a fentiek ismeretében elég egyértelmű, hiszen a hatalom pozíciójából tudatosan készülhetnek a választásokra.
Az SZDSZ helyzete ezzel szemben meglehetősen bizonytalannak látszik, ám ez elsősorban annak köszönhető, hogy a három szóban forgó párt közül ott történt az utóbbi időben lényegesnek tűnő változás: a koalíció elhagyása és elnökváltás.
Mégis talán a liberális párt az, amelynek motivációi a legegyértelműbbek, ha pusztán a pártérdek szempontjából vizsgáljuk lehetséges politikáját. Hiszen az SZDSZ egyetlen célja a jelen pillanatban sem más, mint ami volt az előző ciklusokban, azaz bármi áron bekerülni a parlamentbe. Minthogy napjainkban biztosan a bejutási küszöb alatt mozog a támogatottságuk, így határozottan nem érdekük egy idő előtti parlamenti választás. (Viszont abban a pillanatban, amikor bizonyíthatóan öt százalék fölé ugrik, az SZDSZ azonnal támogatni fogja az előre hozott választást.) Minden más csak színjáték és időhúzás. Az Orbán–Fodor-találkozó és annak végeredménye pontosan ezt erősítette meg, hiszen az SZDSZ elnöke által felvázolt lépések (cselekvési terv, szakértői kormány, előre hozott választások) végén ugyan egy új választásra nyílna lehetőség, ám ezek a lépések egyszerűen nem férnek bele a 2010-ig tartó időintervallumba. Végül oszlassuk el azt az illúziót is, hogy Fodor Gáborral egy új SZDSZ mozog a politikai színtéren, amelytől mást, jobbat várhatunk, mint amit eddig tapasztaltunk. A szabad demokraták esete teljesen eltérő a két nagy párt működésétől, hiszen a liberálisok mindenkori elnökének nincs olyan hatalma saját pártjában, mint Orbán Viktornak vagy Gyurcsány Ferencnek a maga közegében. Az SZDSZ-t hagyományosan egy jól lehatárolható személyi kör irányítja, amely a valódi (stratégiai) döntéseket hozza. Ezen túlmenően pedig a mindössze két szavazattal nyerő Fodornak még saját belső ellenzékével is meg kellene küzdenie, ha valóban új utat képzel el a párt számára. Az SZDSZ elnökének tehát mind a párt (túlélési) érdekei, mind pedig meghatározó politikusai gúzsba kötik a kezét, így az imént vázoltak ismeretében teljesen valószínűtlen, hogy a koalícióból kitáncoló párt meggyőzhető az előre hozott választások szükségszerűségéről. Az SZDSZ tehát marad az, ami mindig is volt. Éppen ezért sokkal többet árthat, mint esetleg használ, ha a polgári oldal energiát és politikai tőkét fektet be abba az illúzióba, hogy bármilyen érdemi eredményt érhet el a szabad demokratáknál. Ez irányú tevékenységével egyrészt mentőövet nyújt egy eltűnés szélén lévő ellenérdekeltségű pártnak, sőt mi több, ismerve az SZDSZ elutasítottságát a jobboldali szavazók körében, még támogatókat is veszíthet.
A kampánydilemma
Ezen túlmenően a nagyobbik ellenzéki pártnak megfelelő kommunikációs és kampánystratégiára van szüksége, amellyel sikerrel szállhat szembe a szocialisták várható populizmusával úgy, hogy önmaga viszont nem alkalmaz hasonló eszközöket. A Fidesz, ahogy az egy nyugati típusú politikai rendszerben egy demokratikus alapon álló párttól elvárható, deklaráltan a gyurcsányi hazugságpolitikával szembehelyezkedve, azt elítélve pozícionálta magát a 2006-os választások kampányában és azt követően is. Ebből kifolyólag az a kérdés, hogy továbbra is felvállalja-e a teljesen őszinte beszédet, még úgy is, hogy ezzel jobb esetben nem növeli népszerűségét, rosszabb esetben pedig még veszít is belőle. Hiszen világos, hogy a következő kormány egy erkölcsileg és gazdaságilag romokban heverő országot örököl, amely így kénytelen a két cikluson keresztül folyó látszatkormányzást követően valódi kormányzással, sőt válságmenedzseléssel kezdeni a tevékenységét. Ez azt feltételezi, hogy az ország rendbetételének érdekében népszerűtlen intézkedésekre kell sort kerítenie a következő ciklus első éveiben. A 2006-os választás tapasztalataiból kiindulva vélhetőleg nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, a jelenlegi kormány még ebben a helyzetben is arra fog törekedni, hogy az ország valós helyzetét eltitkolva egyrészt sikerpropagandát folytasson, másrészt a már jól bevált, soha nem teljesülő, ámde jól hangzó ígéretekkel megpróbálja maga mellé állítani a választókat. Magyarul: a kormányoldalon aktív (olyat ígér, amit nem tud vagy nem akar beváltani) vagy passzív (elhallgatja a tényeket) hazugságkampányra számíthatunk.
A Fidesz dilemmája így az lesz, hagyja-e magát (ismét) egy ígérgetésspirálba kényszeríteni, ahol a rendszer azt kívánja, hogy automatikusan föléígérjen a másik oldalnak, vagy szakítva az eddigi általános választási gyakorlattal megteszi azt, amire Gyurcsány Ferenc és az MSZP a hatalom görcsös akarása miatt képtelen volt a 2006-os kampányban, azaz őszintén kiállva a választók elé felvázolja a tényleges tennivalókat – népszerűeket és népszerűtleneket egyaránt. Természetesen nagy és nehezen megválaszolható kérdés, vajon erre az őszinteségre felkészült és kellően érett-e mind a jelenlegi magyarországi politikai közeg, mind a választópolgár.
A következő két évre készülve még egy akut probléma megoldása várat magára, nevezetesen a Fidesz képes lesz-e végre az örök defenzív helyzetből kilépni. A baloldali média túlsúlya és a lejárató kampányok természete miatt (vádolni mindig könnyebb, mint cáfolni) a szocialista tábor továbbra is helyzeti előnnyel indul, mégis a reaktív pozícióról a proaktív kampányra való áttérés elemi érdeke a jobboldalnak, amennyiben nem kívánja megismételni a korábbi választások nyögvenyelős, bizonytalankodó fellépéseit.
Ezek miatt egyre világosabb lehet mindannyiunk számára: a parlamenti többséggel bíró SZDSZ és MSZP egyikének sem érdeke, így nem is célja egy 2010 előtti országgyűlési választás – bármennyire is ezt kívánnák a demokrácia íratlan szabályai és az ország érdeke. Így a nemzeti oldalnak továbbra is az a feladata, hogy minden lehető eszközzel tartsa kontroll alatt a jelenlegi kormány tevékenységét, és világítson rá a kormányzás visszásságaira, az aktív vagy passzív hazugságokra, azaz legyen Magyarország politikai lelkiismerete. De ezen túlmenően érdeke és kötelessége is, hogy hatékony választ találjon végre az ellene folyó gyűlölet- és hazugságkampányra, valamint helyreállítsa – ha még egyáltalán helyre lehet – a politika hitelességét és becsületét Magyarországon. Talán még nem késő minderre felkészülni.

A szerző politológus