Verne-lövés

Bár az elmúlt száz évben rengeteg tudományos és kevéssé tudományos elmélet született arról, hogy vajon mi is történt ott a Tunguzka partján, a jelenség mégis egyike maradt a tudomány legnagyobb rejtélyeinek.

Száz évvel ezelőtt, 1908. június 30-án reggel 7 óra 17 perckor hatalmas robbanás rázta meg Közép-Szibériát. A Köves-Tunguzka folyó közelében bekövetkezett detonáció emberi ésszel szinte felfoghatatlan erősségű volt, energiája ezerszer meghaladta a Hirosimára dobott atombomba pusztító erejét. Hatására kétezer négyzetkilométernyi területen sugárirányban kidőltek a tajga fái. A területen élő nomád állattartó nép tagjai, az evenkik közül sokan láttak lángoszlopokat az égen, és érezték a tűz melegét. A robbanást követő fényjelenség olyan erős volt, hogy még az 5700 kilométerre lévő londoni éjszakában is újságot lehetett olvasni a fényénél. Bár az elmúlt száz évben rengeteg tudományos és kevéssé tudományos elmélet született arról, hogy vajon mi is történt ott a Tunguzka partján, a jelenség mégis egyike maradt a tudomány legnagyobb rejtélyeinek.

Tudományos elméletek. A legtöbb kutató úgy gondolja, hogy meteoritbecsapódás történt. 1961-ben egy orosz geológus, Kiril Florenszkij vetette föl először, hogy egy olyan aszteroida okozhatta a katasztrófát, amelyik, engedve a légkör okozta súrlódásnak, a felszín fölött öt–tíz kilométerre felrobbant. A keletkező lökéshullámok dönthették ki a fákat, és e magyarázat alapján érthető, hogy miért nincs egy hatalmas kráter a robbanás központjában. A következő évtizedekben tudósok hada szállta meg minden nyáron a tajgát, és a felolvadó talajban a becsapódás nyomai és kisebb kráterek után kutattak. Sikertelenül.
A kilencvenes évek végén a Bolognai Egyetemen dolgozó Giuseppe Longo és munkatársai szonár segítségével pásztázták végig a becsapódás epicentrumától alig nyolc kilométeres távolságban lévő, 708 méter hosszú, ellipszis alakú Cseko-tó fenekét. Felfedezték, hogy a területen lévő többi tóval ellentétben a Cseko-tó feneke nem lapos, hanem kúpot formáz. A tó legmélyebb pontján, ahol ötven méter mély a víz, a szonár tíz méterrel az üledék alatt a környezeténél jóval sűrűbb területet mutatott ki. Longóék szerint ez a meteor egyik darabja lehet, és a tó fokozatosan mélyülő medre is arra utal, hogy eredetileg kráter volt. Számításaik szerint a felrobbant aszteroida egy tízméteres darabja, folytatva az észak–nyugati irányú röppályát, 45 fokos szögben csapódhatott a felszínbe. Ekkor egy három-négyszáz méter átmérőjű kráter jött létre, amely megtelve vízzel felolvasztotta a környező tajga talajának állandóan fagyos rétegeit, így nőtt meg a tó kiterjedése.
Elegáns elmélet, gondolhatnánk, sajnos azonban korántsem mentes az ellentmondásoktól. Többen rámutattak, hogy a világ szinte összes meteorkrátere kör alakú, és nem ellipszis formájú. A tó partján pedig semmi nyoma a becsapódáskor kilökődött földnek, és százévesnél jóval öregebb fák nőnek közvetlenül a víz mellett. Emberi számítás szerint ezeknek ki kellett volna dőlniük.
– Mindeddig semmilyen bizonyítékot nem találtak az űrből származó anyag jelenlétére – nyilatkozta a New Scientist magazinnak Wolfgang Kundt, a Bonni Egyetem fizikusa. Szerinte sokkal valószínűbb, hogy egy hatalmas gázrobbanás állhatott a jelenség hátterében. Számításai szerint tízmillió tonna metánban gazdag földgáz törhetett villámgyorsan a felszínre. A területen még ma is jelentős földgázkészletek vannak a föld alatt. A kitörő gáz lökéshullámokat indíthatott el, a magas légkörben elektromosan feltöltődött, és éles fényt kibocsátva elégett.
Hasonló elmélettel állt elő a Cornell Egyetem geofizikusa, Jason Phipps Morgan is. A vulkánkitörésekkor a magma egy része nem tör a felszínre, hanem megreked a föld mélyebb rétegeiben. Ott lehűl, eközben szén-dioxid távozik belőle. A gáz lassan felgyülemlik a kéreg üregeiben, majd egyszer csak hatalmas erővel lövell ki. A jelenséget Morgan Jules Verne Utazás a Holdba című regénye nyomán Verne-lövésnek nevezte el. Erejére jellemző, hogy ez okozhatta a perm és a triász földtörténeti korok határán történt tömeges fajkihalást is, amikor a szárazföldi fajok hetven, a tengeri létformák 96 százaléka kihalt.

Fantasztikus elméletek. Mint minden a tudomány számára jelenleg megmagyarázhatatlan rejtély, a tunguzkai esemény is megmozgatta a sci-fi írók, az ufószakértők és az összeesküvés-hívők fantáziáját. Albert Jackson és Michael Ryan, a Texasi Egyetem fizikusai 1973-ban álltak elő ötletükkel, miszerint egy miniatűr fekete lyuk okozhatta a katasztrófát, amelyik éppen áthaladt a Földön. Az elmélet csakhamar elbukott, hiszen egy fekete lyuk magába szippantott volna mindent, nem sugárirányban döntötte volna ki a fákat. Mások szerint egy üstökössel együtt deutérium érkezett a Föld légkörébe, amelyben nukleáris láncreakció ment végbe, így egy „természetes” hidrogénbomba léphetett működésbe.
Természetesen sokan igyekeztek a katasztrófát a földönkívüliek látogatásával kapcsolatba hozni. Alekszandr Kazancsev orosz mérnök 1946-ban írt novellája szerint egy atommeghajtású, Marsról érkezett űrhajó éppen édesvizet vételezett a Bajkál-tóból, amikor felrobbant. Thomas Atkins író tollából ered a legenda, miszerint a tunguzkai esemény kísértetiesen hasonlít az amerikai Roswellben történtekhez, ahol a hatóságok egy lezuhant földön kívüli űrhajó roncsait szállították el a helyszínről. A történetet tovább fűzve 1998-ban egy amerikai tévéfilmsorozat is készült A KGB titkos ufóaktái címmel. Az ufók szerelmeseit láthatóan kevéssé zavarja a tény, hogy a KGB elődjét, a Csekát csak 1917-ben alapították.