Zabatours

Már a repülőgépen mindenki az all inclusive szállodáról beszélt, ahol két héten át annyit ehet-ihat a fizetővendég-sereg, amennyi csak belefér. Aztán amikor megérkeztek, az árnyékot adó pálmafák tövébe heveredtek, nehogy rögvest napszúrást kapjanak itt a messzi trópusokon. A nagy kék óceán partján közben vidáman izegtek-mozogtak a világ minden tájáról jött emberek, s úgy tűnt, tényleg örömet találtak abban, hogy végre itt a nyaralás ideje.
A magyar utas megette az otthonról hozott párizsis szendvicset, azután körülnézett, de lusta volt a partig menni, ott helyben dőlt el a medencénél. A kalapját az arcára tette, s nyomban elaludt. Senki sem törődött vele, a tulajdon idegenvezetője sem. Amikor felébredt, első dolga volt megnyalni a száját. Álmában lakodalomban volt, s nagyon jól teleette magát. Hozzá volt szokva, hogy egész életében mindenről le kell mondania, hát nem soká sajnálkozott. A másik oldalára fordult, és újra el akart aludni. Nem sikerült. Az arca a kenyai napsütéstől olyan vörösre vált a kalap alatt, mint a főtt rák, amelyet odabent tálaltak. Lelökte a márkás szalmakalapot, s jólesett neki, hogy a tengeri szellő hűsíti a bőrét. Egye meg a fene – gondolta magában –, eleget dolgoztam életemben, s különben is, ami jár, az jár: ma kieszem őket a vagyonukból! Megszűnt körülötte a világ. Nem látta a nagy óceánt, sem a parton napozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója egyetlen nagy akarattá keményedett. Idő sem volt a felkészülésre, neki kellett esni a terített svédasztalnak. A magyar utas jó mély porcelántányért kerített, amelyet a néger szakácsné színig töltött neki, majd fogta ezüstkanalát, s nyugodtan, komolyan fogott munkához. A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte. Úgy érezte, jóllakott. Egy pillanatra újból ráeszmélt emberi kicsinységére, s mint valami szél, suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja bírni, amit vállalt. Szédülést érzett és utálatos csömört, mégis újból jól telerakta a tányérját. Csak küzdött, a sör nem csúszott, és az étel ízét sem érezte, szerette volna gyorsan magasabb fokozatra állítani a klímát, vagy legalább böfögni egy nagyot, keserveset. A többi népek vidámak voltak, nevettek, eszegettek. Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül, s ő ekkor már tudta, hogy vége.
A történet játszódhatna Móricz Zsigmond novelláinak világában is, de ez maga a valóság, amely gyakran szánalmasabb helyzeteket teremt, mint amit író elképzelhet. Az egyik neves utasbiztosító cég minap közzétett felmérése szerint ugyanis a magyar turisták olyannyira mohók, hogy számukra az úgynevezett all inclusive szállodák – ahol az árban benne foglaltatik az ételek és italok korlátlan fogyasztása – valódi biztonsági kockázatot jelentenek. A távoli, főként afrikai, dél-ázsiai, latin-amerikai országok népszerű üdülőhelyein egyre gyakoribb ez az ellátási forma, az arrafelé megforduló pihenni vágyók egy része pedig, olybá tűnik, gyorsan jött megtollasodása mellé nem kapott elég intelligenciát az égiektől. Tavaly az öt évvel ezelőtti adatokhoz képest 25 százalékkal több, összesen mintegy ezer magyar szenvedett sérüléssel járó balesetet a trópusokon alkoholos kábulatban, volt, aki a karját törte, de akadt, akit a tengerből kellett kimenteni. Ehhez jönnek még a folyamatos túlevés következményei, amelyek akár maradandó egészségkárosodást is okozhatnak. Hiába, a szocializmus emlőjén nevelkedett népek számára még mindig természetes, hogy ha valami „ingyen” van, akkor ha belegebednek is, viszik mindet.
Egy kenyai szálloda magyar tulajdonosa mesélte nemrég, hogy az orosz vendégek is megérik a pénzüket, de amit hazánk fiai művelnek nála, az példátlan. A helyi személyzettel rendkívül lekezelőek, a rengeteg ivástól sokan erőszakossá válnak, a svédasztalról meg gyakran kondérostul viszik el a levest. Talán néhány év, s finomodnak utazási szokásaink, bár korántsem biztos, hogy a hasonszőrű útitársakkal teli közegnek nevelő hatása van. Félő, hogy ameddig megtanulunk viselkedni, sokunknak akad torkán a falat…