Zugbulvárivók

Piri néni szentül hiszi, hogy nem nézi a Győzike-show-t. Hiába látja, nem nézi, csak úgy belement a szemébe. Mert ugyebár az, hogy leül a képernyő elé, az nem nézés. Az csak ülés. Az, hogy ropit rág a műsor alatt, az se nézés. Az csak rágás. Az, hogy a lányának, aki mellette nem néz, megjegyzi, mekkora barom is ez a Győzike, mert csak ordibálni tud, és mindig csak veszekszenek a Bejja asszonnyal, szintúgy nem nézés. Ez csak beszélgetés. Másnap a boltban mások is megerősítik, hogy ők bizony nem nézik a Győzike-show-t.
A zugivó se iszik. Az önbecsapás nem hazugság. Az önbecsapás: valóságshow a javából. A zugivó tényleg úgy gondolja, hogy nem ivott. A kályha mögé nyúlni az üvegért elvégre nem ivás, pusztán egy mozdulat.
A magyar értelmiség nem kis része zugbulvárivó, s ezért mély lelkifurdalás gyötri. Az a vérig sértett érdeklődés a magyar bulvár iránt, amely az értelmiség egy részére jellemző, bizony függést takar. A bulvár intellektuális zaklatói spirituális paparazzók, csak épp ők a szenzáció helyett vélt intellektuális fölényüket származtatják a bulvárból. Ugyanúgy működnek, mint az átlagnéző, aki attól okos, mert Győzike buta. Pedig hát a bulvár nem arra lett kitalálva, hogy valaki vagy valami komolynak tűnjék hozzá képest. Ez egy műfaj. Akárcsak a komédia. A komédiától sem várható el, hogy tragédia legyen, a bulvártól, a show-biznisztől sem várható el, hogy politikai újságírás vagy művészfilm legyen.
Igen, igen. A bulvár egy műfaj. Megvannak a maga törvényei. A bulvár olyan, akár a sport. A Nemzeti Sportban egy vitatható lesgól a hír, meg az, hogy elég elasztikus-e az új labda, s ki milyen stoplit visel. A bulvár értelmiségi kritikusai ezen miért nem háborognak? A Kutya magazinban a kutyakiállítás a hír, meg az, hogy miképpen kell trimmelni a foxit. Egy herpetológiai szaklapban egy új szaharai kígyófaj felfedezése nagy hír. Címlapsztori. A genetikában meg egy bélféreg nukleotidsorrendjének megfejtéséért akár Nobel-díj is járhat. Egy genetikai szaklapban ez vezércikk. Az irodalomtörténet folyóirataiban meg hosszasan lehet értekezni arról, hogy kivel is járt Ady. Blikk: Ady lecserélte Lédát. Az új nőci: Csinszka. Rendes dolog az, hogy komoly irodalomtörténészek Ady és József Attila nőügyeivel foglalkoznak nagy könyvekben? Ilyenkor hol van a magánélet szentsége? Jó volna egyszer bulvárnyelven megírni az Illyés–József Attila ügyet és Szabó Lőrinc két szerelmét.
Sokan allergiásak a bulvárra, és nem akarják megérteni, hogy ebben a műfajban Kelemen Anna kutyája, Molnár Anikó mellplasztikája a hír. S még valamit képtelenek felfogni egyesek. Azt, hogy az ember szabad. Úgy tekintik, mintha a bulvár egy mindenkire rákényszerített kötelező olvasmány, valamiféle kötelező nemzeti tananyag volna, amelynek a minőségéért ők a felelősek. Jelentem alássan, nem kötelező bulvárlapot olvasni, celebsite-okat böngészni.
A legprimitívebb üzenetcsík-sms-ezők s a bulvárt időről időre fikázó kultúrguruk egyaránt ténynek fogadják el, hogy nézni márpedig azt kell, ami megy, s az megy, ami a bulvár szerint menő. Szerintük tehát az ember nem szabad. Szerintük az ember eleve műsorra van ítélve. Évekkel az utolsó Való világ és Big Brother, az utolsó valóságshow kimúlása után is némely szerző szerint „az emberek valóságshow-t néznek”. Az antiszemitizmushoz, mint tudjuk, nem kell zsidó, immár műsoron lévő valóságshow se kell ahhoz, hogy az értékmentő esszékben a show folytatódjék, business as usual.
Hankiss Elemér szerint a bulvársajtó épp a politikai újságírásból száműzött ősi, emberi motívumokat firtatja, a görög sorstragédiák és a shakespeare-i drámák archetípusait; szerelem, féltékenység, megcsalatás, betegség, öregség, szenvedés, halál. Magyarországon ha egy közismert ember meghal, olykor csak a bulvársajtó árulja el az okot, míg az Egyesült Államokban John McCain melanomája közügy, nem valamelyik bulvárlap, hanem a Time írt róla. A szomszédasszony és a felfedezők kíváncsiságát csak egy paraszthajszál választja el egymástól.
Régi emlék. Szigliget, alkotótábor, hetvenes évek. Akkor az írók szerint a krimi volt a felháborító. Hogy az emberek krimit olvasnak és krimiket néznek. Ebédkor az aulában az írók arról diskuráltak, hogy micsoda kultúrgyilkos is a Derrick meg a Kojak, este pedig zsúfolásig megtelt a tévészoba. Ment a Derrick. Ez megy ma is.
Néhány filosz halálosan komolyan veszi a bulvárt, pedig akkor kerekedhetnének fölébe, ha rádöbbennének: a bulvár játék is, nem csak műfaj. Egyfajta társasjáték. Csak az játszik benne, aki akar. Játszani akarják és látszani akarnak benne a sztárok – nyilvánvaló –, továbbá az újságírók, a fotósok és az olvasók, a kíváncsiak. Aki nem akar játszani, az nem is fog látszani. Gondoljunk csak bele, Raksányi Gellért, a nemzet színésze ugyanabban a hospice-ban agonizált, mint Antal Imre, csak épp ő nem akarta, hogy ez közhír legyen. Nem is lett az. A jó Csönd herceget senki se fogja szándéka ellenére sztereóban felhangosítani.