A halottkém dilemmája

Megdöbbentő összeállítást közölt legutóbbi számában a Hitel című folyóirat. Pedig Csendes Csaba írásában nem tett mást, mint kitartó munkával felkutatta és egymás mellé rendezte azokat a statisztikai adatokat, amelyek a gazdasági, pénzügyi paraméterek romlásától kezdve az emberek növekvő napi megélhetési költségein keresztül az elkeserítő demográfiai számsorokig hűen tükrözik országunk állapotát. A szociográfus egyszerre kamatoztatja itthoni magyar–történelem szakos bölcsész és újságírói végzettségét, valamint Amerikában megszerzett szervezetfejlesztő egyetemi diplomáját.

Vissza kellett-e fognia magát egy íróembernek, hogy ilyen lakonikus tömörséggel csupán szikár, lecsupaszított tényeket közöljön?
– Kétségtelen, hogy ez a dolgozat a számok birodalma. Nem riport, nem szociográfia. A lényeget, remélem, mégis képes visszaadni.
– Miért érzett késztetést erre a „számtani-statisztikai” irodalomra?
– Azon túl, hogy itt élek, és tapasztalom a dolgok romlását, életrajzi okok is közrejátszottak. 1996-ban kaptam egy ösztöndíjat az Amerikai Egyesült Államokba, a New York állambeli Buffalóba, az ottani egyetemre. Majdnem ötéves tanulás lett belőle. Szervezetfejlesztői diplomát szereztem master of science fokozattal. Magyar–történelem szakos bölcsészként odaát reál szakon tanultam. Statisztikát, információs technológiát, alkalmazott pszichológiát. Humánból kalandoztam át a reál diszciplínák közé.
– Nagy volt a váltás? A bölcsészeket sokszor igazságtalanul gyanúsítják meg a számoktól való irtózással…
– Riporterként, szociográfusként mindig is érdekelt, miként lehet lefordítani a valóságot a tények nyelvére, ha tetszik, az életet számokkal is leírni. Ha olvassuk a klasszikus magyar szociográfiákat Illyés Gyulától, Nagy Lajostól, Kovács Imrén, Kodolányi Gyulán, Féja Gézán át Szabó Zoltánig, a nagy iskola tagjainak minden műve végtelenül tényszerű is volt. Leírtak egy-egy világot a számokon keresztül is. Rákérdeztek, hogyan, miből élnek a vidéki emberek, a napi táplálkozástól a ruházkodásig. Kíváncsiak voltak rá például, menynyi az évi kommenciója, vagyis kialkudott járandósága egy cselédnek, ahogy arra például Illyés kitér a Puszták népében. Ezek a tények tulajdonképpen statisztikai adatok. Ezúttal a szükség szülte a gyűjtés ötletét. Ha nem engedhettem meg magamnak, hogy összepakoljam a betyárbútort, és elköltözzek néhány hétre vidékre, hát úgy döntöttem, a valóságot hívom magamhoz, és adatsorokat, statisztikai évkönyveket, időszaki kiadványokat, statisztikai tanulmányokat fogok böngészni. Gondoltam, megfordítom a szociográfusi munkát, és ezúttal a számokat gyűjtöm össze az internet meg a könyvek segítségével. Ha a valósághoz nem mehetek kiszállásra, jöjjön házhoz az élet. Az adatok mögött ugyanúgy egy ország van. Mint ahogy a tömeg mögött számok vannak, a számokban meg emberek. Innen indultam. A tízmillió-negyvenezerből, ahányan itthoni magyarok vagyunk. Igaz, azóta már ez a szám elavult. Nyár óta még kevesebben vagyunk.
– Olyan gyorsan romlanak a viszonyaink, hogy sajnos más dolgok felett is eljárt az idő. A gazdasági növekedés előrejelzése már a múlté – csökkenés lett belőle.
– Én a nyári adatokat vehettem csak figyelembe, ám azok is elég riasztóak voltak. Átgondoltam, mik azok az alapinformációk, amelyeket mindannyiunknak ismernünk kellene, mert nélkülük bizony szegényebbek lennénk, és nem volnánk tisztában a valósággal. A számokhoz persze tudnunk kell értelmezni a statisztikákat. Enélkül azok csak puszta számok, amelyeket alig ért valaki. Ha azt halljuk, hogy ikszezermilliárd forint az államadósság, vajon mennyit jelent ez számunkra? Ellátunk pár százezer vagy legfeljebb pár millió forintig. Ha azt mondjuk, hogy hatmilliárd forint, legtöbbünknek fogalma sincs erről a mennyiségről. Ha hozzáteszszük, hogy hatvanezer embernek – azaz például minden egrinek – jutna belőle száz-százezer, az mindjárt érthető.
– Úgy vagyunk ezzel, mint az ausztrál bennszülöttek a számolással. Egy, kettő – sok…
– Sajnos igen. De ha leírom: az ön adóssága egymillió-valahányszázezer forint, amit vissza kell fizetnie, azt már mindenki el tudja képzelni.
– Az emberek valahol mégis érzik: horribilis összegről van szó, noha az igazi léptéket nem ismerhetik.
– Az időbeni összehasonlítás éppen emiatt fontos. Ha egy adott időponthoz kötünk valamit, nem tudjuk eldönteni, csökkenés vagy növekedés. De ha megnézzük az előző öt évet meg a még régebbi öt évet, látjuk: csökken, növekszik, gyorsul vagy lassul a folyamat. Ha pedig más országokkal vetjük egybe az adatokat, érzékeljük, hasonló adottságú országokhoz képest mi a helyzet nálunk.
– Kiderül: olyan az életünk, mint amikor valakit az erdőben mindig csak egy picivel lökögetnek beljebb. Ez a lumpenizálódásnak a lépcsőzetes technikája is, mivel a fokozatosság miatt nem érzékeljük a dolgokat. De ha már odarakják az évszámokat, számlákat mint útjelző karókat, az emberek a fejükhöz kapnak.
– A környezetvédők példája: ha a békát hideg vízbe tesszük, és lassan melegítjük az edényt, úgy fő meg, hogy észre sem veszi. Ez a helyzet a Földön a klímaváltozással és az ember szűkebb és tágabb életviszonyaival is.
– Érdekes az az irodalmi aláfestés, amit verssorokkal ér el, minden mellbevágó adat után egy-egy idézettel.
– Igyekeztem úgy kiválasztani a versrészleteket, hogy tükrözzék magát a jelenséget. Ezzel arra is rá akartam irányítani a figyelmet, hogy a legtöbb keserves dolgot, amit ma átélünk, legalább egyszer már megtapasztalta a nemzet a közelmúltban, a tizenkilencedik–huszadik században. Szinte egy helyben vagy körbe-körbe járunk, mint a nyomtató ló. Pedig ha jobban ismernénk az elmúlt századok magyar irodalmát és történelmét, nem sétálnánk bele unos-untalan ugyanazokba a csapdákba.
– A magyar irodalom bővelkedik a pesszimista előrejelzésekben. Nem túl lehangoló, ha ebből merítünk erőt?
– Egyáltalán nem. Ráadásul szerintem inkább realisták, mint pesszimisták azok a sajnos utóbb igaznak bizonyult előrejelzések, amelyekre ha jobban figyeltünk volna, elkerülhettünk volna jó pár zsákutcát, kudarcot. Németh László, az egyik legnagyobb magyar gondolkodó valamennyi munkájának ott kellene lennie mindnyájunk könyvespolcán. Felnőtt fejjel újraolvasva tanulmányait borzongató számomra, hogy a múlt század közepén nemcsak leírta a nemzetre váró megpróbáltatásokat, de egyúttal papírra vetette azt is, miként lehetne a reá váró viharokból győztesen kikerülnie a magyarságnak.
– Egyes körökben divatos dolog támadni az általa hangoztatott harmadik út stratégiáját.
– Holott példázata, amely az 1943-as szárszói találkozón elhangzott, ma is érvényes. Vitatkoznak Új-Guineában, hogy az angolok vagy a hollandok üdvözíthetik-e a pápuákat. Aztán valaki feláll, és megkérdi: tessék mondani, nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?
– Meglehetősen keserű bevezetőt írt statisztikai gyűjteményéhez. Az ország helyzetét a halottkém dilemmájához hasonlítja, mely szerint az embernek a halála után is nő-e a szakálla, vagy csak az arca esik be, és ettől tűnik borostásabbnak. Csoóri Sándor előszavában paradox dicsérettel azt írta: ennél kevésbé irodalmi szöveget még nem közölt a Hitel.
– A mai napig nem tudom, milyen állapotban, stádiumban vagyunk. A halottkémi hasonlattal csak arra szerettem volna ráirányítani a figyelmet: szükségünk van a figyelemre, a részvétre. Arra, hogy ezek a számok s a mögöttük meghúzódó életek másoknak is fájjanak. A társadalmi szolidaritást mindenképp föl kell ébreszteni, lássák, érezzék az emberek, keserveikkel és keserveikben nincsenek egyedül. Bizalom és szolidaritás nélkül pedig nincsen egészséges, sikeres ország.
– A társadalom médiabefolyásolt része szívósan ellenáll az ilyen felrázási törekvéseknek. Erre még ráerősít a globalizációs, kormányzati álszent hepipropaganda…
– Tolsztoj Háború és békéjében Bolkonszkij herceg sajnálja, hogy csak a halálos ágyán döbbent rá: másként kellett volna élnie. Minek megvárni ezt mindannyiunknak? Az ember fiatalkorában talán nem túlságosan fogékony az ilyesfajta önvizsgálatra, ám idővel nem kerülhetjük meg az igazsággal való szembenézést. Közösek az érdekeink: csak közösségben, a közösséggel, a mások iránti figyelemmel lehet élni. Igaz, Széchenyi István Kelet népét önzőnek, irigynek, szalmalángúnak, közrestnek írta le, ám azt is hozzátette, hogy a felismerés már hatalmas lépés a változás, a jobbá válás felé. Ha egy zalalövői ember megtapasztalja, hogy bánatának vagy örömének a forrása egy és ugyanaz, mint mondjuk egy nyírségi földimé, egy napkorié, akkor abból ez a két ember, meg tízmillió magyar társa olyan sokszorozó erőt meríthet, amellyel emelkedő útra léphet az egész nemzet. Ellenkező esetben mégis csak Herdernek lesz igaza, és mi magyarok eltűnhetünk a földről.
– Sokak szerint van rá szándék… Mintha a hatalomnak is abban telne kedve, ha azt látja, hogy mind nagyobb a nyomorúság, és egyre kevesebb emberrel kell bajlódni…
– Rajtunk is, vagy inkább elsősorban rajtunk múlnak a dolgok. Széchenyi azt is mondta: szeretünk másra mutogatni. Mielőtt elmerülünk az önsajnálatba, jó lenne, ha észrevennénk, hogy rajtunk kívül a világban sokkal nehezebb helyzetben élő nemzetek is vannak.
– Nem mindegy azonban, hogy egy futballcsatárnak csak az ellenfél játékosaival kell sportszerűen megküzdenie a gólért, vagy az állandóan gáncsoló lábakat is át kell ugrálnia, netán még saját csapattársai is megkísérlik földbe taposni. Miközben a bíró sem ad meg minden szabályos gólt. Nekünk mindig ilyen meccseken kell győzni.
– Akkor hadd éljek én is sporthasonlattal. Papp Laci mondta: a bokszban rém egyszerű nyerni. Nagyobbat kell ütni, mint az ellenfél. Távol áll tőlem az erőszak, és a háromszoros olimpiai bajnok sem az erőszakra biztatott. Egyszerűen arról van szó, hogy vitathatatlanul jobbnak kell lennünk, ha győzni akarunk. És jobb, ha megszokjuk: néha több góllal erősebbnek kell lennünk ahhoz, hogy végül minket hozzanak ki győztesnek. Éppen ez a pont az, amikor hálás lehet az ember az ellenségeinek, ellenfeleinek. Jeles érettségivel annak idején segédmunkásnak állhattam. Nem volt nagy öröm hajnalban kelni, estig robotolni, de az erőfeszítések képesek edzeni az egyes embert és egy egész nemzetet is. Ha a múltban nem is sikerült kishitűvé tenni bennünket, nem szabad hagynunk, hogy legyőzzenek bennünket a mindegyre sokasodó nehézségeink.
– Mondják: Magyarországot olyan slamasztikába irányozták, hogy érzik az emberek, így nem mehet tovább. Az a szándék, hogy valaki a víz felszínén szeretne maradni, s nem elmerülni, nem politikai vonzalom kérdése…
– Ebből a szempontból értelmét vesztette a jobb- és baloldaliság kérdése. Az igazi szakadék az önzés és az önzetlenség, a butaság és a józan ész, a gonoszság és a jó szándék között húzódik. Az egyetlen kiút a mostani csapdahelyzetből, ha megbecsüljük az autonóm, önálló gondolkodású egyéniségeket. Különben erre tanít történelmünk is. Vissza kell találnunk ahhoz az állapothoz, amikor ebben az országban a különböző politikai felfogású, de egyformán jó szándékú emberek minden vita, sőt olykor veszekedés ellenére is szót tudtak érteni a nemzet érdekében. Ez az időszak csak néhány évig adatott meg nekünk a nyolcvanas évek végén, ám éppen ideje lenne folytatni azt a stílusú, tartalmú párbeszédet, elviselve magunkat is, ellenfeleinket is. Végül is szeretteinket könnyű szeretni. Az igazi művészet az, ha ember módra elfogadjuk, elviseljük s még szeretni is megpróbáljuk azokat is, akik másnak látják a valóságot, akik másként gondolkodnak róla, mint mi, és esetleg ellenfél helyett ellenségként kezelnek bennünket.