Pókember

Both Zoltán hivatásos vadállatbefogó a közelmúltban ártalmatlanított egy madárpókot egy budapesti játszótéren. Azóta az ízeltlábú felelőtlen gazdája rendszeresen fenyegeti, döglött egeret gyömöszöl a postaládájába. A huszonhárom kígyómarást túlélt fiatalember elrettentő példákat idéz fel arról is, hogyan kerülhetnek skorpiók és más veszélyes „potyautasok” a hipermarketekbe vagy utazáskor bőröndünkbe.

Nyílik az ajtó a budapesti lakótelep panelházában, kellemes kávéillat fogad, miközben beóvakodom, kabátom ujjával lesodrok egy mágneses guminyulacskát a hűtőről, amely végigpattog az előszobán. Csak ez kellett nekem a frászhoz…
– Se skorpió, se kígyó, a madárpók is a televízió mögötti műanyag dobozban van – nyugtat meg az ország egyetlen hivatásos állatbefogója. A férfi alig harmincéves, talán nem haragszik meg, ha azt írom: szebb reményű szakmát is űzhetne. Most egy befogott madárpók és fenyegetőző gazdája tette médiaszereplővé. Both Zoltán hatévesen hintázás és csúszdázás helyett a vasúti töltésen gyűjtötte a gyíkokat és a békákat. Édesanyja legnagyobb örömére összeszedte és felvitte őket a lakásba. Úgy gondolta, hogy megmenti őket a szárazságtól meg a melegtől, hiszen hőségben neki is sokkal jobb otthon. Soha nem szólt, így mindig nagy meglepetéseket okozott.
– Előfordult, hogy egy nagy uborkásüveget teletömtem harminc-negyven gyíkkal, majd eldugtam a szobánkban az ágy mögé. Reggelre mind kimászott, s a falon hűsölt egyfajta tapétamintaként.
A megrettent szülők rámutattak a gyíkos falra, s azt kérdezték: „Nem szeretnél mondani nekünk valamit?” Így kezdődött egy vadállatbefogó karrierje, amelyről mindenki le akarta beszélni. Nagymamájától aranyhörcsögöket kapott abban a reményben, hátha leköti az energiáit, de elfelejtette megetetni őket. A felnőttek kísérleteztek madarakkal meg ékszerteknősökkel is.
– Na, a teknős már valami, hiszen hüllő, de a kígyók iránti vonzódásom volt a legerősebb. Hetente huszonöt forint zsebpénzt kaptunk, iskolatejre, kakaós csigára, pudingra is futotta volna belőle, de én inkább összegyűjtöttem kétezer-ötszáz forintot, és egy dél-amerikai gabonasiklót vettem belőle. Később szereztem hozzá hímet is. A kicsiket nem pénzért adtam el, hanem cserélgettem tigrispitonra és egyéb csúszómászókra – emlékszik a romantikus kezdetekre.
– Hány kígyója volt egyszerre?
– Akár kétszáz is. Később már nem velük laktunk, a kígyók külön lakást kaptak.
Mit lehet kezdeni kétszáz kígyóval? Both Zoltán egy szintén hüllőbarát ismerősével közösen kibérelt egy rozzant IFA-t, és kiállításokat szervezett vidéki kultúrházakban. A bérleti díj meg a benzinköltség miatt kezdetben ráfizettek a boltra, de később a belépőjegyekből származó bevételekből már egyre inkább nyereséggel szervezték az utakat. A helyi lapok beszámoltak a szokatlan kiállításokról, s 2000-ben megcsörrent a fiatalember telefonja. A Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságának mentésszervezési főosztályáról keresték. A kilencvenes években még csak a harcikutya-tartás volt divatban, de egyre többen tartottak egzotikus állatokat. Az állatkereskedések ontották a madárpókokat, skorpiókat, színes siklókat s olyan kígyókat, amelyek négy–hat méteresre is megnőhetnek. Szükségessé vált egy hivatásos befogó megbízása. Addig a tűzoltók hozták le a macskát a fáról, de mert nem szakemberek, agyonütötték a kígyókat. Érthető módon igény mutatkozott az egyszemélyes speciális mentőegységre.
– Megbízási szerződést kötöttünk: veszély esetén értesít a diszpécserszolgálat, s autót küldenek értem bárhová, ahol éppen tartózkodom. Telefonomat soha nem kapcsolhatom ki, nem kapok fix bért, esetszámra fizetnek. De sokszor nem akarják kifizetni a jussomat. Például a kelenföldi BKV-kocsiszínben befogtam egy százharminc centis afrikai királypitont, ám a júliusban kiállított hatvanezer forintos számlámat csak nemrég, október végén fizették ki. Hol arra hivatkoztak, hogy nem találják a számlát, igazolásra várnak, hol arra, hogy szabadságon van az illetékes.
A pitont valaki heccből tette fel a villamosra, de a kárpáti skorpiót például hazahozhatjuk Horvátországból a törülközőnkben, bőröndünkben. Az élet számos területén fenyegethetnek bennünket mérges ízeltlábúak. Például a hipermarketekben.
– Ilyenkor, többnyire vásárlónak álcázva magamat, diszkréten kell viselkednem, titoktartási nyilatkozatot kell aláírnom. A pókok, skorpiók, kígyók az áruval kerülnek be a hazai raktárakba, onnan pedig a polcokra, pultokra. Civil ruhás biztonsági őrök kíséretében vevőként nézegetem a polcokat, úgy próbálom összeszedegetni a „betolakodókat”. Előfordult, hogy azt mertem javasolni, zárjanak be, mert több száz pók és skorpió lehet az üzletben. Ha valaki benyúl mondjuk a mosóporok közé, megmarhatja valami, és belehalhat. Az az igazgató azt felelte, hogy többmilliós veszteségük keletkezne, ezért szó sem lehet bezárásról. Máskor ruhaboltban fedeztek fel a biztonsági őrök egy húszcentis skorpiót. Telefonon azt mondták, úgy menjek ki, mintha vásárló lennék. Megtaláltam az állatot, ruhát ejtettem rá, majd ruhástul betettem a hátizsákba. Kérdezte a nagyfőnök, mennyibe kerül ez nekik. Nyolcvanezer forint, válaszoltam. Azt javasolta, többet ad, ha a konkrétumok nem kerülnek nyilvánosságra. Megegyeztünk – mondja őszintén a fiatalember.
Déligyümölcs-szállítmánnyal is érkezhetnek hozzánk pókok, kígyók. A pók a háborítatlanságot, az üregek sötétjét kedveli. Ha valaki ki akar venni a kupacból egy narancsot, a nyüzsgéstől félő állat megijed, majd védekezésből támad. Apró méregfogaival egyetlen karcolást ejt, amelyet meg sem érez az ember. Pedig a toxint beleinjektálta a szövetekbe. Fontos az időtényező az ilyen marásnál, ráadásul egy átlagosan képzett háziorvos nem tudja megmondani, hogy mi történt.
– Az Erzsébet-kórházban dolgozó Zacher Gábor főorvosnak van a legnagyobb tapasztalata. Engem is ő hozott vissza a halálból. Huszonhárom kígyómarásom volt már, legutóbb nyolc ampulla ellenmérget kaptam, többet már nem adhatnak, mert az ellenszérum beadása allergiás reakciókat okozna.
– Akkor abbahagyja? Megéri? Vagy idéznék egy ön számára bizonyára kedves, egy közösségi portálon a saját személyi oldalára írt mondást Phoebe Buffaytól: „Minden ember szabadon lehet hülye.”
– A vesém és a májam tönkrement. Persze hogy azt mondják rám, hülye vagyok. Én viszont nem ugranék le háromezer méter magasból, és nem is vitorláznék. Nekem ilyen adrenalinbombára van szükségem. Sokat változtam. Megnősültem, családom van. Nem tartok állatokat, nem akarom veszélyeztetni az aszszonyt, a gyereket s a nagymamát. Nemegyszer hívnak a mentők, amikor kígyóharapásos gyermeket visznek kórházba, hogy mondjam meg, kígyó vagy sikló-e. Bíznak bennem, mert tudják, hogy átéltem huszonháromszor, s tudom, milyenek a tünetek. Tudom, mi van akkor, ha megmar a kobra.
– Mi van akkor?
– Az egyiptomi kobrám akkor mart meg, mikor a telefonhoz rohantam, elfelejtettem bezárni, és kimászott. Délelőtt kilenckor történt. Késleltető hatású idegmérget, nevrotoxint termel, a méregben lévő fájdalomcsillapító miatt nem fáj a marás. Harminc-negyven perc múlva a szemhéj bedagad, nehezebb lesz a légzés, majd lábtól kezdve fokozatosan bénulni kezd az ember. Nekem már a légcsövem is megbénult, akkor kötöttek lélegeztetőgépre, a vesém működésképtelensége miatt pedig katétereztek. Este kilenckor meg is állt a szívem, na akkor kaptam nyolc ampulla ellenmérget. Tizenkét órán keresztül folyamatosan bénultam, végül úgy éreztem magamat, mint aki elmerült egy olajos pocsolyában. Amikor az ellenmérget megkaptam, lassan kitisztult minden. A fekete mamba – amelyet a világ legveszélyesebb mérges kígyójaként tartanak számon – marása után négy ampullát szoktak beadni, ez pedig hatvancentis egyiptomi kobra volt öt milliméteres méregfoggal, s éppen csak egy kis karcolást tudott ejteni a sípcsontomon.
– A kígyóbűvölők hogy csinálják?
– Össze van varrva a kígyó szája. Így csak néhány napig élnek a hüllők. Összefogdossák az erdőben a kígyókat, s a bemutató kedvéért feláldozzák őket.
– Most egy madárpók miatt került bajba. Kiderült, hogy a gazdája veszélyesebb, mint maga az állat. Fenyegetőzik.
– A madárpókot alig egy hete vették észre éjszakai szórakozásból hazafelé tartó fiatalok, és felhívták a 112-es telefonszámot. Három madárpók-kategória van: a gyenge, az erős és a nagyon erős mérgű. Ez erős mérgű pók volt, húsz kiló alatt halálos lehet a marása, felnőtteknél inkább csak allergiás reakciókat vált ki. A játszótéren megölte volna a gyermekeket. Egycentis méregfoga van, a puha gyermeki bőrbe és izomba ilyen mélyen nyomta volna bele a mérget. Őszintén mondom, a gazdája biztosan nem normális. Egy hörcsögöt nem adnék a kezébe.
Both Zoltánt először telefonon hívta a „gazda”, elmondván, azért vitte a játszótérre a mérges pókot, hogy fényképet készítsen róla, amelyet számítógépe monitorjára tenne ki. De az állatbefogó nem adja viszsza neki, mert nem jelentette be a jegyzőnél, s veszélyeztette az embereket. A volt állattartó később újságból kivágott betűkből szerkesztett neki levelet, amelyet autója szélvédőjére helyezett egy műanyag madárpókkal együtt, majd másnap egeret gyömöszölt a postaládájába. Azt írta, úgy végzi, mint ez a patkány. Both Zoltán természetesen feljelentést tett a rendőrségen.
A hálószobában tárolt pók ma még nem evett. A dél-amerikai nőstény kap majd tücsköt.
– Gyors légy! – mondja a fotóriporternek, majd miután megsimogatta a potrohát, végigmászatja a pókot a karján.
– Van valami extrém terve vagy az eddigiektől elütő kívánsága?
– Tavasszal szeretnék rövidebb időre két krokodillal ketrecbe bújni.
Távozóban megkérdezem a nagymamától, nem fél-e.
– Nem félek, mert meg se nézem őket – feleli beletörődötten. Aztán bezárják mögöttünk az ajtót. Jobb is.