A Vértes télen – fagy mar a kozmai útba

„Alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket.” Költészet, mese, képzelet. És lám, a látomás, amelyet egy sivár téli éjszakán Fekete István a bús-szomorú léptekkel távolodó December margójára vésett, advent hajnalán a téli Vértesben járva valósággá lett. Mert míg emitt, a kiüresedett rohanásban zaj borítja az apró rezdüléseket, a percek egyszerisége érzékelhetetlenné vált, várakozni nem jut idő, a napokon, hónapokon épp csak túlesni, az ünnepbe beesni lehet, titkon, legbelül, s a rohanástól távol, az erdő mélyén az a bizonyos másik idő pereg.