Volt egy kommunista mozgalom, amelynek keretében a béketáborban felhúzott összes épületnek a Béke nevet adták (így született a Béke-stadion Budapesten, amelyet Népstadionnak becéztek, manapság pedig Puskás Ferenc nevét viseli). Egy ehhez hasonlatos vonulat volt a Sztálinról elnevezett városok építése. Sztálingrád ugyan már korábban is létezett, Cáricin néven a XVI. századtól ismert település, ám a mi Sztálinvárosunk teljesen új településként született meg 1951-ben Dunapentele falu mellett. A modern szocialista városidol széles főutcát kapott, parkokat, és az akkori divatnak megfelelően domborműves-mozaikos életképeket a házak falán, amely a dolgozó nép mindennapjait mutatta be. Németország Stalinstadtja hasonló, ott is a szovjet ideál, Magnyitogorszk mintájára dolgoztak. A vaskohászatáról híres orosz várost másolva a mai Eisenhüttenstadt ugyanúgy beragadt a történelembe, mint jó néhány, létét a szocialista eszmének köszönhető társa. A tömblakásokról ugyanis bebizonyosodott, hogy rövid távon praktikusak is tudnak lenni, de ha csak abból áll egy város, az szürke betonrengeteg lesz, a nagy parkok ellenére. A lengyelországi Nowa Huta Krakkó mellett is elárul bizonyos építészeti újítást, széles sugárútjai és levegős elrendezése akár élhetővé is tehetnék, ha nem lenne minden betonból, ráadásul a sok-sok munkáslakás és gyár között egyetlen templomnak sem jutott hely. Ideológiailag kevésbé terhelt Nagy-Britannia újítási hulláma, amely a II. világháborút követően kezdődött el. Az égető lakáshiányt kezelendő a kormány már 1947-ben elkezdte építeni a London környéki új városokat, majd még két hullámban, 1970-ig építkeztek. Milton Keynes és Telford is ekkor jött létre a semmiből, mára 190, illetve 140 ezres nagyvárosokká váltak. Azóta is folyik az új városok létrehozása, ám a korábbinál jóval csekélyebb mértékben. A legújabb települések inkább kicsiny falvak, amelyek kiemelten környezetbarát energiaellátásúak (Northstowe), vagy kísérleti falvak, amelyek apró méretük ellenére minden igényt helyben elégítenek ki, elkerülendő az alvóvárossá válást (Poundbury).
Az új városok felépítésében természetesen élen jártak az angol gyarmatosítók, így Washington D. C. előtt sem állt azon a helyen egyetlen település sem, de ez anynyira nem mérvadó, hiszen a beköltöző fehérek számukra új földön építettek új civilizációt. Canberrát azonban érdemes megemlíteni, mint jó példát. Ausztrália fővárosa kiegyenlítő szelepként épült a hagyományos ausztrál nagyvárosok, Melbourne és Sydney ellensúlyozására. Nem a partvidéken, hanem a tengertől távol épült fel, amíg az ideiglenes fővárosi címet Melbourne birtokolta. Az építéshez nemzetközi pályázatot írtak ki 1911-ben, amelyet az amerikai Walter Burley Griffin nyert el. A város születése hivatalosan 1913. március 12-én történt. A kezdeti lelkesedés gyorsan lelohadt, a világháborúk és a gazdasági világválság is nehézkessé tette az építkezést, emellett Griffin is belebukott a bürokratákkal való harcba, de a negyvenes évek végétől felgyorsult a beköltözés. Mára 340 ezren lakják, amely szép szám egy viszonylag alacsony népességű országban, ám Sydney 4,3 milliós, Melbourne 3,8 milliós lakossága azért tekintélyt parancsoló. A tágas és barátságos Canberrában egyébként a legfőbb munkaadó a szövetségi parlament, azaz a lakosság legnagyobb része az országos adminisztrációval van elfoglalva.
Nem Ausztrália az egyetlen, amely salamoni döntést hozva új várost épített a követelőző nagyok megfricskázására. Brazília is így menekült ki Rio de Janeiro és Sao Paolo harcából (amelyben azért Rio jóval előrébb járt, minthogy ez volt a múlt század közepéig Brazília fővárosa), ráadásul az új város az ország legkevésbé lakott területén, az amazóniai őserdőben épült fel. Az építkezés 1957-ben kezdődött Lúcio Costa és Oscar Niemeyer tervei alapján, s 1960-ban már hivatalosan is itt volt az ország fővárosa. Brasíliában – a terveknek fittyet hányva – 2,5 millió ember lakik, a világörökségi kitüntetést megkapó város azonban elsősorban nem barátságossága miatt híres. Costa elképzelése az volt, hogy a lehető legkevesebb villanyrendőr akadályozza a forgalmat, így a széles utak és a rengeteg körforgalom kiürítették a járdákat. Brasília legtöbbször az üresség benyomását kelti, amely adminisztrációs fővárosként kitermelte sajátos hivatalnokrétegét, ám nem teremtett hagyományokat. Esetében az UNESCO-kitüntetés átok is, hiszen az utak egy része nagyon rosszul van megvilágítva a jóval erősebb, higanytartalmú villanykörték kimúlása miatt, de mint világörökségi város, a világítási rendszert nem változtathatja meg. Marad tehát a hunyorgás, vagy búcsút mondhat a világörökségi titulusnak.
Iszlámábád Karacsitól vette át Pakisztán fővárosi címét, úgy, hogy ideiglenesen még a közeli Ravalpindi is büszkélkedhetett az „első városnak” kijáró tisztelettel. A zónákra osztott új város pedig politikai-stratégiai üzenetnek felfoghatóan uralkodik Pakisztán felett. Stratégiailag azért, mert a tenger felől nem lehet megtámadni, szemben Karacsival, politikailag pedig azért, mert Kasmír közvetlen közelében van, így is bizonyítva az ország elkötelezettségét a vitatott hovatartozású hegyvidék megszerzésére. A városfejlesztés az 1960-as években felépített modern, tiszta és szép városban szektorokra bontva történik, pontosan azért, hogy Iszlámábád kirakatként működjön a világ felé. A túlzsúfolt Karacsi vagy Lahor a valódi pakisztáni életet éli, Iszlámábád viszont a nyugatiaknak is tetsző művalóságot mutatja. Persze a modernség nem feltétlenül jelent csúnyaságot, kockaházakat és rosszkedvet. Iszlámábádban van a világ egyik legnagyobb mecsetje, a Fajszal, ahol egyszerre mintegy háromszázezer hívő imádkozhat, s a modern iszlám építészet egyik legformabontóbb alkotása, jobban hasonlít egy beduin sátorra, mint a hagyományos kupolás-minaretes építményre. Hogy Pakisztánban nincsenek beduinok? Valóban, de az építkezéshez a pénzt Szaúd-Arábia adta, ahol pedig vannak.
Szaúd-Arábia nemcsak dél-ázsiai hittestvéreinek ad pénzt mecsetépítésre, hanem odahaza is folyamatosan fejleszti az imaházakat, s új városok építése sem áll tőle távol. Jelenleg két vadonatúj város van a királyságban, amelyet büszkén emlegetnek: Janbu és Dzsubail az ország keleti és nyugati tengerpartján. Mindkettő az olajtól függetlenedni kívánó szaúdi gazdaság ékköve, s főleg ipari termelésével tűnik ki. Dzsubail esetében az egész környék, a Bahreinnel szemben található partvidék európai léptékkel mérve vadonatúj, az olajkincs 1938-as megtalálása előtt se Dammam, se Dahran, se Hobar nem létezett. A városok sikeresek, modernek, de az ilyen településekhez hasonlóan hiányzik belőlük a lélek. Amint egy dammami fiatalember fogalmazott: „Nálatok nincs olaj, de minden más van. Nekünk pedig olajunk van, de semmi másunk.” Az egyelőre még csak papíron létező Abdullah Király Gazdasági Város (KAEC) talán olyan lesz, ahová lélek is kerül. A tervek szerint 2020-ban adják át a közönségnek a Vörös-tenger partján épülő települést, s előreláthatólag kétmillió embernek ad majd otthont, akik hangsúlyozottan nem az olajiparral fognak foglalkozni. Hat szektorra osztják, lesz ipari zóna, lakóövezet, tengerparti pihenőhely, oktatási terület, kikötő és gazdasági részleg. A tervek valóban lélegzetelállítóak. A szaúdiak azt várják, hogy sok jelenleg tétlen fiatal oda fog költözni, s birtokukba veszik a nekik épített paradicsomot. Vajon képes lehet-e arra bárki, hogy az üres házakat élettel töltse meg, a város pedig úgy éljen, mintha természetes módon jött volna létre, emberi szükségszerűség miatt? 2020-ban kiderül, hogy a sivatagi királyságban ez működik-e.
Kínában, úgy tűnik, igen. Az ottani „koronaékszer” Senzsen, Hongkong kommunista párja. A halászfalu és hegyes-völgyes környéke Teng Hsziao-ping (Deng Xiaobin) reformpolitikájának köszönheti, hogy 10-12 milliós metropolisszá, illetve szinte tökéletesen sík területté válhatott. 1980 óta létezik, mégis a leggyorsabban fejlődő kínai város, s lassan „Hongkongabb” Hongkongnál is. A volt brit gyarmat védjegyévé vált felhőkarcolók itt szándékos másolásként jelentek meg, s üvegből-acélból pontosan ugyanannyi van nekik is, mint a határon túl, a gazdag szomszédnak.
origo.hu
Menczer Tamás: Mi lesz így velünk?!
