A mellébeszélés és a tabuk országa

A világgazdasági válság különösebb begyűrűzése nélkül is 5,5 százalékkal csökken a magyar GDP az idén. Környezetünk visszaesése ezt a folyamatot csak felerősíti. Drasztikusan csökkenő ipari termelés, export, pénzügyi szolgáltatások, visszaeső foglalkoztatás. Növekvő munkanélküliség, növekvő kormányzati kiadások a munkanélküli-segélyek mentén, és csökkenő állami bevételek a már említett nemzeti összproduktum visszaesése miatt. A napnál is világosabb: a költségvetés bevételei kisebbek, a kiadásai jóval nagyobbak a tervezettnél. Nyakunkon egy halom magán- és államadósság. Elkerülhetetlen az összeomlás. Lehet itt reformokat végrehajtani, kenegetni azt a bizonyos dolgot, de értelmetlen. Radikális megoldásra van szükség. Nem szélsőséges, hanem radikális megoldásra.
Rendszert váltottunk, és azt hittük, ha valaki azt helyettünk elvégzi, jól járunk. Hát nem. Kicserélték a cégért, és a csendes szovjet kizsákmányolásból a nyugati nagyvállalatok uralkodása és kifosztása következett. Mindeközben azt hittük, hogy a problémák gyökere az, hogy nálunk szocializmus van. Ha kapitalizmus lesz, az majd mindent megold. Elmulasztottuk a szocializmus legnagyobb szerve, az állam átalakítását. Nem. Nem reformra van itt szükség, meg toldozgatásokra, itt mindent le kell radírozni. Újat kell építeni. Először is ki kell találnunk, milyen államra van szükség, milyen feladatot akarunk elláttatni a közössel. Mert az állam önmagában nem létezik, az a közös akarat megtestesítője. Húsz éve közös akarat híján csak sodródik a múlt hullámain. Ilyen volt Bokros hajója is. Közös alapvetés nélkül minden átalakítás kudarcra van ítélve. És ennek az alapvetésnek a megalkotására az elmúlt húsz évben még csak kísérlet sem született.
Legelőször az állam feladatait kell tisztázni, ahhoz hozzárendelni a szükséges erőforrásokat. A bevételeket pedig úgy kell megtervezni, hogy az alkotást, a teremtést, a termelést, és ne az ügyeskedést, a kiskapukat erősítse. Mindehhez azonban fel kell tennünk néhány igen egyszerű, de a mellébeszélés és tabuk országában ritkán szóba hozott kérdést: normális dolog az, hogy Magyarországon a versenyszférában mindösszesen kétmillió ember dolgozik? Elfogadható és fenntartható, hogy több mint hárommillió ember részesül nyugdíj- és nyugdíjszerű ellátásban, holott a nyugdíjkorhatárt mindössze 1,4 millió töltötte be? Ezek alapján valóban a nyugdíjkorhatár itt a legnagyobb probléma? Nem a csaknem 800 ezer rokkantnyugdíjas jogosultságát kellene felülvizsgálni? Valóban ennyi rokkant él közöttünk? Nem lehet, hogy jó néhányan jogosulatlanul vesznek fel ilyen jogcímen nyugdíjat, és nem lehet, hogy ezzel azok rokkantságinyugdíj-ellátását veszélyeztetik, akik valóban rászorulnak?
Nem azzal kellene inkább foglalkozni, hogy jogosan kap-e valaki 260 ezer forintos nyugdíjat tizenháromszor egy évben, sok esetben korengedménnyel, csak mert fegyveres testületeknél szolgált? Miért a 13. havi nyugdíj izgatja szociálliberális megmondóembereinket a 28 ezer forintból élő kisnyugdíjas esetében? Etikus és fenntartható-e, hogy a munkáltatónak 300 ezer forintba kerülő munkabérből csak 130 ezer forint üti a munkavállaló markát? Nem korrupcióra sarkall mindez? Nem az össznépi mutyit erősíti?
Persze felelőtlenségben felülmúlhatatlan a jelenlegi kormányzati elit, hiszen ők a valódi haszonélvezői a magyar mókuskeréknek. Nézzük Bajnai Gordont – magyar hangja Mekk Elek. Nem akart ő miniszterelnök lenni. Idetették. Fél, egyszerűen retteg. Nem a néptől, megbízóitól. Pontosan tudja, hogy öt százaléknál sokkal nagyobb lesz a GDP-visszaesés, hogy a jelenlegi szisztéma fenntartása mellett nem lesz elég akár egy 800 milliárdos megszorítás sem. Ráadásul, ha ezt olyan fontosnak tartja, miért tolódik ennek háromnegyede jövőre? Miért is retteg a fent említett úr, de nagyon?
A közelmúlt adatai alapján látható, hogy a lakossági hitelfelvételi kedv drasztikusan visszaesett. Ha nincs az elmúlt évek fenntarthatatlan lakosság hitelfelvételi étvágya, a GDP 2005-ben 800, 2006-ban 900, 2007-ben 1100, 2008-ban 1500 milliárd forinttal alacsonyabb lett volna. Lássunk a színfalak mögé! Miközben a világ gazdaságai rohamtempóban növekedtek az elmúlt években, a magyar gazdaság a lakossági devizahitelek nélkül már négy éve is recesszióban lett volna. 2007-ben 3,8 százalékkal, 2008-ban 5,5 százalékkal csökkent volna a GDP. Nem nehéz megjósolnunk, hogy a jelenlegi helyzetben az elmaradó lakossági és vállalati hitelfelvételek csak még mélyebbre taszítják gazdaságunkat a lejtőn.
5,5 százalékos GDP-csökkenés, és még a válság reálgazdasági hatásairól nem is beszéltünk. Ez csak a magyar sajátosság. Ha marad a mostani gazdaságpolitika, idén drasztikusan, akár tíz százalékkal is csökkenhet nemzeti össztermékünk, s középtávon sem kezd el saját forrásból növekedni gazdaságunk, sőt további romlás várható. Részben, mert drága a hitel, részben, mert a drága hiteleket sem helyezik ki a bankok. Mindez akkor válik a legkegyetlenebb valósággá, amikor a pénzügyi piacok rádöbbennek: nem egy rövid recessziós időszakról és annak túléléséről beszélünk, hanem egy korszak végéről. Abban a pillanatban dőlnek be a tőzsdék, roppannak össze a devizák, és válik jelenünk részévé a válság. Ez akár már májusban bekövetkezhet.
A forint elkerülhetetlen gyengülése az államháztartás – de tágabb értelemben a magyar gazdaság – forintban kifejezett hitelállományát tovább növeli. Az utóbbi pár hónapban 68 százalékról 77 százalékra nőtt a GDP százalékában kifejezett adósságállományunk, csupán a forint gyengüléséből adódóan. Persze az őszi gigantikus IMF-hitel garantálja, hogy ne kelljen forintban állampapírt kibocsátani, tehát adósságunk devizában tovább növekedhet.
Játsszunk el a gondolattal, hogy fizetőeszközünk további húsz százalékot gyengül. Az idei prognosztizálható hitelfelvételekkel együtt, a GDP általunk várt tízszázalékos 2009-es csökkenése esetén a hiány meghaladhatja a GDP kilencven százalékát. Ebben az esetben a drasztikusan megnövekedett forrásköltségek következtében a külvilág felé is deklaráltan bekövetkezik az államcsőd. A spirálban benne vagyunk, és hónapok alatt a fejünkre fog omlani az egész felépítmény.
Számunkra is megdöbbentő a környezetünkben is uralkodóvá vált nézet: ezt az EU nem fogja hagyni. Nem hát! Persze… A kialakult helyzethez az EU csak cinkosan asszisztál. Vagy a multinacionális cégek jó része talán nem európai központú? Hányadszorra törlik már fel velünk a padlót? Mikor térünk már észhez, hogy ezerévnyi reménytelen nyugati együttműködés után a segítség újra elmarad? Már látjuk és halljuk a jól megszokott és agyakba vert választ: nem érdekük, hogy bebukjunk, mert az láncreakcióként őket is magával sodorhatja. Tényleg? Az nem lehetséges, hogy kellően kicsik lévén velünk fognak példát statuálni, hogy így jár minden felelőtlen ország, ahol egy kókler és tisztességtelen kormányzó csapatot évekig hagynak garázdálkodni? Egy dologra kétségtelenül rávilágít ez a hozzáállásunk: most sem érezzük magunkat felelősnek, és a segítséget nem magunkban látjuk, nem saját cselekedeteinktől remélünk, hanem az ellenérdekelt, de a végtelenségig agyonsztárolt Nyugatban. Addig, amíg az egyéni felelősség nem lesz súlyán kezelve a magyar társadalomban, addig csak a hitehagyottság és kudarcok sorozata várhat ránk.
Nézzük meg, hol állunk, és saját akaratunkból mit tehetünk. A felelőtlen költségvetési politika miatti magas hiány elszívta a gazdaságból a forintforrásokat, így értelemszerűen külföldről kellett forrást szereznie a magyar bankrendszernek – véli Simor jegybankelnök úr. A bankok persze hozták anyabankjaik forrásait, amelyeket – mint a szakkönyvek tanítják – oda tesznek, ahol jobban fial. Hát nálunk jól fialt, extraprofit, hogy ne mondjuk, szabadrablás állt a bankok előtt. A profitot szépen zsebre vágták, majd haza is vitték. Ugyanakkor a lakosságot mind a kormány, mind a jegybank hitegette az euró bevezetésének folyamatos napirenden tartásával, amely arra biztatta a magánembereket, hogy hiteleiket az olcsóbbnak tűnő devizában vegyék fel. Kik is táplálták ezt a bizalmat? Kinek érdekében állt a lakossági hitelek növelése?
Azokat segítette, akik folyamatosan tudatában voltak annak, hogy ez a bevezetési időpont az ő idejükben nem fog eljönni. A hitelek – amelyeket forintban a magas kamatok miatt már nem vettek volna fel – azonban sosem öncélúak. A lakosság fogyasztásra, felhalmozásra költi, amely évről évre elképesztő módon növelte a GDP-t, ahogy az előzőekben kifejtettük.
Hogyan számolhat a szakértő jegybank és a szakértő kormány ötszázalékos GDP-csökkenéssel ezután? Kétségünk ne legyen: szándékosan csinálják.
A Magyarországon működő kereskedelmi bankok tavalyi profitja elérhette a 700-800 milliárd forintot, mely nem tartalmazza a bonyolult transzferárakból adódó valós profit kivitelét az országból. Óriási összegről beszélünk! Ez a tétel a GDP csaknem három százaléka. Nem akarunk tippeket adni a majdani kormánynak, de mindenesetre elgondolkodtató, hogy hasonló méretű megszorításokat vezetnének be a napvilágot látott szakértői elképzelések. Egyszerű összevezetéssel lehetne elintézni a dolgot, ha – ahogyan korábban követeltük – megalakulna a Magyar Bank. Nem lenne szükséges újabb terheket rakni az aktív rétegekre, csak a profitot kellene visszaforgatni a gazdaságba. Persze ehhez szükségeltetne, hogy ne hagyjuk más nemzetek arra hivatott vezetőit banki teendőinkkel foglalatoskodni.
Igen, ki kell mondani: aki bármilyen mondvacsinált okból ellenzi a Magyar Bank létrehozását, az az alap-életfeltételeinket próbálja lehetetlenné tenni. Hasonlóan más népekhez, mostantól nekünk sem szabad elfelejteni, kik azok, akik ezt az éltető erőt meg kívánják vonni a nemzet egészétől. Akik ellene tesznek a Magyar Banknak, a magyar nép ellen szándékosan, aljas indokból elkövetett bűncselekményt követnek el. Nyissunk egy noteszt, a nemzet noteszát, és majdan hetedíziglen vágjunk vissza az összes ellenünk irányuló cselekedetükért.
Elég volt! Ahogy mások is írták már, betelt a pohár. Korunk fegyvere a pénz. Leginkább újra divatba jövő formája pedig a készpénz. És ha az emberek úgy döntenek, hogy kézhez veszik, akkor ennek a nemzetrontó rezsimnek órái vannak hátra. Úriemberekhez méltóan, saját fegyverükkel intézhetjük el őket, ha tetszik, sétapálcával a kézben végezhetünk a fehérgallérosokkal. Ez lenne a valódi vértelen forradalom…
Leszünk elég bátrak, hogy kézbe vegyük az egyetlen fegyverünket?

A szerzők közgazdászok