Rossz gazdasági modellt választottunk

Mádi László március 23-án a Magyar Nemzet hasábjain alapos áttekintést adott a hazai gazdasági válsághoz vezető közvetlen kormányzati hibákról és mulasztásokról. Nem szabad azonban megfeledkezni azokról a mélyebben ható problémákról sem, amelyek miatt Magyarországon sokkal mélyebb a válság, mint a nyugat-európai országokban, és amelyek miatt a kilábalás is sokkal bonyolultabb lesz.
A rendszerváltást követően egyértelmű volt, hogy két, alapvetően eltérő fejlődési út áll a magyar gazdaság előtt. Az egyik a hazai kis- és középvállalkozások, valamint a hazai termelési hagyományok megerősítésén, elsősorban a hazai tulajdonú vállalkozások fejlesztésén alapuló út, amelyben természetesen a külföldi beruházásoknak is jelentős szerepe lehet, de elsősorban csak a nagy hozzáadott értékű, fejlett technológiát behozó beruházások esetében. Ez az út nagymértékben hasonlított volna a sikeres délkelet-ázsiai országok gazdaságpolitikai modelljéhez, ahhoz, amit Tajvan vagy Malajzia követett a nyolcvanas évek során.
A másik modell ezzel szemben a multinacionális vállalatok rendszerébe való gyors csatlakozást célozta, amelynek során hazánkba elkerülhetetlenül csak az értéklánc alacsony hozzáadott értékű elemei kerülnek, magyarán azok a tevékenységek, amelyeket olcsó bérű betanított munkások, illetve termelésirányító üzemmérnökök is el tudnak látni. Ez utóbbi út kétségtelenül gyorsabb, a foglalkoztatás nagyobb bővülésével járhat, mint a hazai vállalkozások támogatásán alapuló gazdaságpolitikai elképzelés, hosszabb távon azonban a multik összeszerelő üzemeit preferáló modell a magyar gazdaságot a nemzetközi vállalatok alacsonyan képzett dolgozókkal ellátó kiszolgálóterületévé teszi.
A kilencvenes évek legelején hazánkban inkább a hazai kis- és középvállalkozások támogatását és a hazai termelési hagyományok megőrzését célzó gazdaságpolitikai modellt látszott a kormány követni. Ekkor hozták létre az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium mellett az Országos Kisvállalkozás-fejlesztési Irodát, valamint alakították ki azokat a privatizációs módszereket, mint például az E-hitelt vagy a munkavállalói részvényprogramot, amelyek célja éppen a hazai tulajdonszerzés előmozdítása és a hazai vállalkozóréteg megerősítése volt. E törekvések hoztak is eredményeket, még ha kevés idő is állt rendelkezésre azok alkalmazására. A kilencvenes évtized közepétől a helyzet alapvetően megváltozott, s a hazai kis- és középvállalkozások támogatása helyett a kormányzat egyre nagyobb erőfeszítéseket tett a nagy multinacionális cégek magyarországi megtelepülésének elősegítésére. Ekkor érkeztek hazánkba a nagy autóipari és egyéb feldolgozóipari vállalatok, amelyek elsősorban összeszerelő tevékenységet végeztettek, az itt rendelkezésre álló olcsó munkaerőt felhasználva. E multinacionális cégek ugyan jelentősen növelték a foglalkoztatást azáltal, hogy komplett gyáregységeket telepítettek Magyarországra, de e gyáregységek elsősorban betanított munkaerőt igényeltek, míg a nagy hozzáadott értékű tevékenységek, mint a termékek koncepciójának kialakítása, valamint a termékek megtervezése, szigorúan a multinacionális vállalatok központjában, elsősorban Nyugat-Európában, illetve Japánban vagy az Egyesült Államokban maradtak.
1998 után az új kormány gazdaságpolitikai fordulatot igyekezett megvalósítani, és a Széchenyi-tervvel támogatta a hazai vállalkozásokat is – már amennyi azokból még megmaradt. Erre az időszakra azonban már a hazai autóbuszgyártás gyakorlatilag összeomlott, és hasonlóképpen a nagy múltú magyar vasútijármű-gyártás is gyakorlatilag megszűnt. A hazai optikai ipar és orvosiműszer-gyártás is vegetált csupán, annak ellenére, hogy számos kiváló szakember próbálkozott a résekbe betörve megkapaszkodni a piacon. Az élelmiszeripar egy részét addigra már felvásárolták a nagy multik, és a kiskereskedelemben is egyre inkább a külföldi szuper- és hipermarketek kezdtek előretörni. A magyar mikroelektronikai ipar, a hazai mikrocsipgyártás – ami Tajvan esetében jelentős állami támogatást élvezve a gazdaság motorja volt a kilencvenes években – hazánkban ki sem tudott alakulni.
2002 után ismét felerősödött a hazai tulajdonú gazdaság leépülése, és erősödött az a tendencia, amelynek révén a nemzetközi nagyvállalatokba összeszerelő tevékenységgel igyekezett az ország integrálódni. A kormány minden esetben nagy sikertörténetként hirdette, ha egy-egy öszszeszerelő üzem betelepült az országba, elfeledkezve arról, hogy ezek az üzemek csak a külföldi magas értékteremtő központok szegény rokonai, ahonnan a termelést mindig tovább lehet vinni még kedvezőbb, még olcsóbb országokba. Ennek a modellnek nyilvánvalóan számos problémája van. Először is hosszabb távon konzerválja a hazai és a nyugati bérek, következésképpen a hazai és a nyugati életszínvonal közötti különbséget. Ha a nyugati vállalati központokban folyik elsősorban a tervezés, a mérnöki munka és nálunk az összeszerelés, akkor nyilván a mérnöki-tervezői bérek, valamint a betanított munkások bérei közötti különbségek konzerválódnak Nyugat-Európa és Magyarország között. Másodsorban, a kereslet visszaesése sokkal nagyobb mértékben érezteti a hatását az összeszerelő munkát végzett periférián, mint a tervező-mérnöki munkát végző központban. Ugyanannyi tervezőmérnökre van ugyanis szükség akkor is, ha évi kétszázezer vagy ha négyszázezer autót gyártanak – a különbség a futószalagok számában és a futószala-gok mellett alkalmazott munkások létszámában jelentkezik. Ha csökken a termelés, elbocsátják a szalagok mellett dolgozó emberek egy részét, vagy bezár az egyik összeszerelő üzem. A tervezők száma azonban csak kisebb arányban csökken válság idején. Tehát a válság sokkal inkább sújtja az összeszerelő tevékenységet végző periféria országait, így hazánkat. Harmadsorban, a hazánkban megtermelt árukat alapvetően nem a hazai piacon értékesítik, hanem külföldön, tehát ha a külföldi kereslet összeomlik, az általunk gyártott termékek iránt sincs kereslet, ami azt is jelenti, hogy a kormány gazdaságpolitikai lépésekkel nemigen tudja mérsékelni a válság hatását. És végül, a külföldi cégek becsalogatásának ára van: adókedvezményeket és vissza nem térítendő támogatásokat kell adni, hogy ide hozzák üzemeiket.
A nemzetközi vállalatok szerelőüzemeinek a betelepedése ugyan növelte a foglalkoztatást néhány százezer fővel, és a jövedelmek is növekedtek, de a nyugati országok életszínvonalának utoléréséről szó sem lehetett. A játék éppen arról szólt, hogy a nyugati tudással nyugaton megtermelt terméket olcsón kell Kelet-Európában, így Magyarországon is megtermelni, majd azt drágán el lehet adni a gazdag nyugati vásárlóknak. A magyar lakosság azonban szeretett volna fogyasztani. Az alacsony magyar bérek és a magas fogyasztási igények közötti feszültség logikusan vezetett el az ország eladósodásához – mind kormányzati, mind lakossági, mind vállalati szinten. A válságból nem lesz könnyű feladat kikerülni, de ha sikeres és tartós kilábalásra vágyunk, akkor egy olyan gazdaságpolitikai fordulatra is szükség lenne, amely a nagy hozzáadott értékű, kutatás + fejlesztés tevékenységeket hazánkba hozó külföldi beruházásokat preferálja az összeszerelő tevékenységek idetelepítése helyett, és a mainál sokkal komolyabb figyelmet fordít a hazai kis- és középvállalkozások támogatására is.

A szerző közgazdász