Persze az időnyerés, az időhúzás Bajnai számára sem veszélytelen. Mindent egy lapra tett fel, ám ez a „válságkezelés” már csak az ideiglenesen mögötte álló, szénaboglya állagú parlamenti többség pánikreakciói miatt is erősen kétséges
Problémák és megoldások: elmarad – olvasható a szabad demokraták hivatalos honlapján. Konkrétan egy váci pártrendezvény meghiúsulásáról van szó, ám ezúttal engedjünk az általánosító késztetésnek. Probléma van dögivel, míg a koalíciós megoldások rendre elmaradnak. Bajnai Gordon megkoronázásával fű alatt ismét összeállt az MSZP és az SZDSZ koalíciója, aminek szüneteltetése eddig is csupán afféle átlátszó színpadias effekt volt: hátha elfeledi a választó, hogy sziámi ikerpárról van szó. A szocialisták már belecsúsztak az öt és tíz százalék közötti homályzónába. Itt a szabad demokraták is sokáig tanyáztak, míg meg nem állapodtak a mostani stabil két százalékon. Ám a magyar demokratikus berendezkedés olyan, hogy egy agresszív minoritás is királycsináló lehet. Kíváncsian várom, hogy az SZDSZ-es keresztapa, Magyar Bálint a szervilis politikai támogatásért cserébe képes lesz-e keresztülerőltetni a roppant hazafias módon a forint ellen spekuláló Soros György egyetemének expanziós igényeit. Voltaképpen bölcs és előrelátó beruházásról van szó az ő szemszögükből; s nem csupán azért, hogy legyen elég szellemi muníció folyamatos ostromtűz alatt tartani a máris mindennél jobban gyűlölt második Orbán-kormányt. A parlamentből való kipottyanás ugyanis óhatatlanul a régi jelmondat felelevenítésével jár majd együtt: „Vissza a katedrákra!” De mi lesz akkor, ha nem áll a rendelkezésre elegendő katedra?
Az SZDSZ önfelszámolása érezhetően meggyorsult. Vegyük csak a Gáborokat! Kuncze Gábor az emlékezetes ciánozás után is úgy riporterkedik tovább a forgalmi dugós rádióban, mintha mi sem történt volna. Fodor Gábor már nemcsak egyik napról a másikra, hanem egyik óráról a másikra is meghazudtolja magát, erodálva maradék erkölcsi tőkéjét is. Az idegroncs Demszky Gábor meg egy szolid, közérdekű feladatát végző tévériporter hölgytől félti becses magántitkait – bár azt még az elkötelezetten leleményes Halmai Gábor sem tudná kimutatni, hogy egy közintézményben való nyilvános mobiltelefonálgatás során a sajtó hány méterre hatolhat be a tájékoztatásra kötelezett választott politikus aurájába. Vajon hogy bírja majd idegekkel a liberálisnak mondott főpolgármester a tételes elszámoltatást, s esetleg az ennek nyomában zajló Demszky-pert, ha már egy kis tojássárgájától (ettől a korábban liberális polgári engedetlenségi eszköznek beállított „fegyvertől”) is ilyen mértékben kiborul? Elvégre az még a tojásdobálás kriminalizálása, terrorizálása ellenére is a szoft változat, ha az elégedetlenkedő tojássárgájával mutatja ki a szeme fehérjét.
S mit gondoljunk arról a másik kiborulásról, hogy az elkisgazdásodó SZDSZ-es frakciótöbbség azért keménykedett a háromfős frakciókisebbséggel, mert a parlamenti szakbizottsági meghallgatáson Gulyás József tartózkodása miatt nem ment át a roppant élettapasztalatokkal rendelkező, 29 éves Gyurcsány-titkár felkenése titokminiszternek? Vajon a képviselői önállóság a nagyobb liberális érték vagy a frakción belüli kritikátlan vasfegyelem? Én még emlékszem azokra a daliás időkre, amikor a mostani egyik szidalmazott pártütő, Béki Gabriella olyan feliratú kampányplakátokkal ragasztgatta tele a belvárosi ostornyeleket, hogy „Legyen Béki!” Most akkor legyen, vagy ne legyen?
Persze rendes, demokratikusan háklis szabadelvű politikus nem is voksolhatott volna másképp a Ficsor-ügyben. (Jellemző, hogy már az tűnik fel és válik hírré, ha egy szabad demokrata szabadon, demokrata módjára viselkedik.) Miért is volna természetes, hogy a közpénzből tartott titkosszolgálatok szimbiózisban működjenek a közpénzből tartott Táncsics Alapítvánnyal? Ja, hogy a Gyurcsány-féle visszalépési forgatókönyvben az is benne volt, hogy ő továbbra is belelásson mindenki kártyájába? Egyaránt képben legyen, miben törik a fejüket a veszedelmes ellenzékiek és a még veszedelmesebb kormánypártiak – beleértve a szeszélyes és megbízhatatlan szabad demokratákat is? (Ebből a szempontból Szilvásy vagy Ficsor helyett egy kirakati próbababa is üldögélhetne azon a poszton. Akkor se tudnánk meg, ki lőtt a rendőrpalotára, vagy hogy miféle fegyverkovácsok esztergálják a Magyarok Nyilait.) Lehet, hogy Gyurcsány az Országgyűlésben is azért ült hátra, hogy továbbra is mindenkit kényelmesen szemmel tartson?
A Ficsor-affér Bajnainak még a Vahl-afférnál is kínosabb. A visszalépett kartellező gazdaságiminiszter-jelölt persze erkölcsileg korántsem áll lentebbi grádicson, mint a libázó csődvirtuóz Bajnai – a tekintélyvesztés itt abban áll, hogy a jelöltet a nagy kapkodásban még nagy vonalakban sem sikerült átvilágítani. Ezért kellett beszállni a Transparency Internationalnek; ami kétségkívül a profiljába illett. Ficsor bizottsági felsülésének következményei azonban nem csupán az üzleti szféra egyébként sem acélos bizalmát rendítik meg a mutyikormányzás nulladik percében, hanem az egész „válságkezelő”, „nem politizáló” kommunikációs kártyavárat omlasztják össze. (Már persze csak azok számára, akik eddig is bármit elhittek belőle.) Ám Bajnai – ragaszkodva a Gyurcsánnyal kötött kamarillaalku pontjaihoz – a bizottsági blamázs ellenére is erőből minisztert csináltatott Ficsorból, semmibe véve a parlamenti etikettet, azaz a gyurcsányi machiavellizmus szellemében politizált. Innen pedig már csak egy lépés a szabadságjogok erőszakszervezetek általi csorbításáig, a végén a gumilövedékekkel.
Persze az időnyerés, az időhúzás Bajnai számára sem veszélytelen. Mindent egy lapra tett fel, ám ez a „válságkezelés” már csak az ideiglenesen mögötte álló, szénaboglya állagú parlamenti többség pánikreakciói miatt is erősen kétséges. A baloldal médiája elszámoltatásügyben például a megelőző csapás eszközéhez folyamodott: iparkodnak előre leszögezni, hogy egy számonkérés csakis törvénytelen, „boszorkányüldözés” lehet. Talán magukból, a kelleri ámokfutásból indulnak ki – csakhogy van egy lényeges különbség: 2002-ben a távozó Orbán-kabinet egy virágzó országot adott át; ezek a hölgyek és urak pedig egy süllyedő hajón igyekeznek tömködni a lyukakat. Elfelejtik, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, aki betűről betűre betartotta a törvényeket, annak egy demokráciában kormányváltások után sem lehet félnivalója. Megelőző csapásra csak akkor van szükség, ha rossz a teljesítmény, ha törvénytelenek az alkalmazott eszközök, ha korrupció uralja a kormányzati munkát. Ha viszont a jogállami kereteken belül lesz Gyurcsány-per és Demszky-per, semmi biztosíték nincs arra, hogy indokolt esetben Bajnait sem csak a tanúk padjára idézik meg. Ami ma még valószerűtlen, az holnap, egy valódi jogállamban napi hír lehet. Emlékezzünk csak! „Nincs Zuschlag-ügy” – mondta Zuschlag, miközben megbilincselve átvezették a börtönudvaron.
Így aztán múló öröm a kormánypártok egyre gyérülő rajongótáborának, amikor Sólyom László államfőt idézgetik, miszerint Bajnai alkotmányosan került hatalomra. Az alkotmányosság nem vitatható, ám jelentős a különbség a legalitás és a legitimitás között. Hitler eltűnt a színről; most Dönitz admirális korszakába léptünk. A lényeg azonban nem változott. Nem is szólva arról, hogy egy romjaiban álló demokráciában a bevehetetlen bunker mítosza sem nyújt már védelmet a felelősöknek.
