Elviccelt srebrenicai népirtás

Nem hiszem, hogy lenne ma Boszniában olyan mozlim, aki ne tudná, mi is történt 1995. július 12-én és 13-án Srebrenicában. A könnyebb megértés és a tizenéves, valamint korai húszas éveikben járó magyar fiatalok kedvéért – akiknek személyes élményük már nem fűződik a történtekhez – azonban érdemes gyorsan feleleveníteni Európa legutóbbi népirtásának eseményeit. Tizennégy évvel ezelőtt – tehát a XX. század végén – ugyanis tőlünk szinte egy karnyújtásnyira, miután a boszniai szerb erők körbevették a csaknem negyvenezer bosnyák mozlim menedékeként szolgáló, egy nemzetközi szerződésben demilitarizált zónaként meghatározott Srebrenica városát és szűk környékét, a Ratko Mladics vezette boszniai szerb hadsereg mintegy nyolcezer – főleg 14 és 65 év közötti – férfit irtott ki szisztematikusan. A napokig tartó vérengzésben a hivatalos – boszniai szerb – adatok szerint összesen 8731 fő tűnt el vagy halt meg. A kivégzettek között voltak nők, egy bizonyított esetben pedig egy csecsemő is áldozatul esett a szerb határtól néhány kilométerre fekvő Srebrenica környéki bestiális gyilkosságoknak. Aki képet akar kapni a megrázó eseményekről, elég, ha megkeresi magának a BBC által 1999-ben készített, a YouTube videomegosztóra is feltöltött A cry from the grave (Kiáltás a sír mélyéről) című dokumentumfilmet. Mielőtt azonban bárki a britek részrehajló manipulációjáról beszélne, az események többségét maga a boszniai szerb milícia dokumentálta. Kamerákkal rögzítették a hágai Nemzetközi Bíróság által mind a mai napig körözött Mladics tábornok minden mozdulatát. Az erdőbe menekülő, előtte hónapokig éhező bosnyák férfiak elfogását, a napokig tartó embervadászatot. A szemfüles operatőr egy alkalommal egészen odáig merészkedett, hogy egy láthatóan csontsovány férfitől megkérdezte, fél-e. „Már hogyne félnék” – jött az érezhetően kétségbeesett válasz.
Az esetet mindenki – az ENSZ, az EU, a hágai Nemzetközi Bíróság a volt Jugoszlávia háborús bűneit vizsgáló (ICTY) részlege – népirtásként tartja számon. Ismétlem: mindenki. Még az 1995-ös daytoni békével létrejövő bosnyák államszövetséget alkotó boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) is. Dragan Csavics volt államfő ugyanis egy 2004-es televíziós beszédében a szerb történelem legsötétebb pillanatának nevezte a srebrenicai mészárlást, majd hivatalosan is elnézést kért a bosnyák mozlimok ellen elkövetett népirtásért. A szerbek tehát megkövették az áldozatokat. Azzal, hogy a nemzetközi közvélemény népirtásként tartja számon az öldöklést, a Srebrenicában történtek a nácik második világháborús rémtetteivel azonos megítélés alá kell, hogy essenek.
Éppen ezért érthetetlen, mikor hazánkban az elmúlt időszakban arról folyik a balliberális közvita, hogy a gyűlöletbeszédet büntetőjogi kategóriába sorolnák, az Index (amely mellesleg émelyítő ömlengéssel köszöntötte a kormányfőt) minapi, az „egymás közötti f…szkodás” rovatának híre az Újabb tömegsírt találtak Srebrenicában volt. Aznap egyébként nem ez volt az egyetlen ilyen a mérvadónak számító, napi híreket közlő internetes újság alcímei közül. Azért nincsen, mert elk…tuk; ennyi tehetségünk van, gyerekek; kiba…ott sok elemzést; húzzatok már a pi…ába; ezekkel az alcímekkel pedig még a laza, jópofa nyelvi megfogalmazáshoz szokott újságolvasókat is meghökkenthették. Ám a srebrenicai mészárlás újabb tömegsírjának megtalálását közlő hír fejléce minden méltóságot nélkülöz. A címadás meggyalázza mindazt, ami 1995 júliusában ott történt, és különösen azért sértő, mert az Indexet olvasó fiatalok többsége – már csak koránál fogva is – nem igazán tud mit kezdeni a lassan másfél évtizeddel ezelőtt történtekkel. A személyes élmények híján egy magára valamit is adó médiumnak – mint ahogy bármely történelemtanárnak vagy történésznek – kutya kötelessége lenne legalább az esemény méltóságának megőrzése, tárgyilagos bemutatása. Jelen esetben mégsem ezt láttuk. Hanem hogy Srebrenicában a szerbek és bosnyákok „f…szkodtak” egymással. Ez azonban nem jópofa, nem laza, és nem vicces.
Nem hiszem, hogy lenne egyetlen olyan orosz újság is, amely ugyanezt még csak nyomaiban is, de meg merné tenni az 1932–33-as nagy ukrán éhínséggel, a holodomorral kapcsolatban. Annak ellenére nem, hogy az oroszok a mai napig nem ismerték el az ukránok vádját, miszerint a 7-10 millió áldozattal járó éhínség fő okozója nem természeti katasztrófa, hanem a kommunista diktátor Sztálin vezette szovjet kormányzat politikája volt. Ahogy nincs egyetlen olyan török médium sem, amely hasonló módon írna az Ottomán Birodalom 1915 és 1917 közötti – a törökök által a mai napig letagadott, 650 ezer, míg egyesek szerint 1,5 millió áldozatot követelő – örménymészárlásáról. Pedig ezeket az eseményeket hivatalosan máig nem tekintik népirtásoknak, míg a srebrenicai mészárlás – noha méreteiben korántsem, de az elkövetés módszerei és indíttatása miatt – holokauszttípusú kivégzés volt.
A bosnyákok deklarált kiirtása nem az első világháború idején, nem az 1930-as évek elején, de még csak nem is a náci rémuralom korszakában történt, hanem 1995-ben, Magyarországtól mindössze néhány száz kilométerre délre.
Az áldozatok emléke több méltóságot érdemelne.