Kabátlopási ügy

Barátom mesélte, hogy 1989 kora tavaszán a rákosszentmihályi református templomban, akkor az erdélyi menekültek bázisán járva az egyik oldalsó helyiségben egy hosszú és tömött fogasra akasztotta a kabátját. Sokan mozogtak ott, de miután a menekültek fogadásának szervezőjével, Németh Géza református lelkésszel befejezte a megbeszélést, ment volna dolgára. Ám a házigazda, Pánczél Tivadar rákosszentmihályi tiszteletes megkérdezte, hol a kabátja, mire ő nyugodtan felelte, hogy letette a ruhatárba. Erre lett nagy riadalom, hiszen az a helyiség éppen a ruhasegélyközpont volt. Futva értek oda, ahol a kabátokat is válogatták a rászorulók, de az ő kabátja még megvolt. Tudniillik nem kellett senkinek…
Egész életében „kabátlopási ügy” áldozata maradt viszont a Németh házaspár, Németh Géza és felesége, az erdélyi híres balladagyűjtő, unitárius püspök családjából származó Kriza Judit. A házaspár történelmünk e lázas, forrongó szakaszában, amikor a romániai „forradalom” testvérféltő hevületében az anyaország magyarsága is – fél évszázadonként egyszer – megmutatta, hogy tud hősies és nagylelkű is lenni, megélte, hogy végre a többséggel együtt teheti azt, amit korábban is tett: amit a szíve diktál. Addig ugyanis a háború utáni református ébredési mozgalom megszólítottjaként egymásra talált két ember Villonnal (Géza bácsi kedvelt költőjével) együtt úgy érezhette, hogy „hazámban is száműzött vagyok”. Vagy érezhették magukat dzsungelben rekedt japán partizánoknak, akik még harcolnak, holott mindenki másnak rég véget ért a háború.
Fordított világban éltünk, amikor – megint csak egy nekik kedves költőt idézve – „csörtettek bátran a senkik, és meglapult az igaz ember”. Templomot akartak építeni az 1970-es évek második felében Érden, az akkor legnagyobb magyar falu egyik végében, és úgy kezelték őket az egyházban is, mintha templomgyújtogatók lettek volna. Vajon a helyére került mára ez a fejtetőre állított Magyarország? Volt rá csaknem húsz évünk…
Ugyan mi késztet rá négy református teológiai professzort, két evangélikus papot, három tudományos kutatót, két református gimnázium igazgatóját, egy képzőművészt, egy néprajzost, egy dizájnert, egy géplakatost, egy holland családanyát, hogy jó pár református lelkész társaságában emlékező cikkeket írjon egy jubiláló házaspárról? Különös kaleidoszkóp kerül ki a kezük alól, a 75 éve születettekre (és a saját ifjúkorukra is) emlékezve. A Tűz-láng-pár kötet 44 szerzőjének minden bizonnyal a szeretet és a méltányosságra való törekvés adta kezébe a tollat. Ugyanakkor, bár mindannyian különböző nézőpontból láttatják a Németh házaspárt, másra hívják föl a figyelmet őket bemutatva, mégis elég sok részletben érdekesen interferálnak ezek a történetek, mintegy gócpontokat emelve ki az esetleg időben és térben távoli olvasók számára. Azonos arányérzék vezeti az emlékezőket: biztosak abban, hogy egyháztörténelmi jelentőségű a visszaemlékezésük.
Magam érzékeny tizenéves koromban találkoztam először Németh Gézával, akit azóta lelki atyámnak is vélek. Dinamikusnak, csapzottnak, humorosnak és provokatívnak tűnt, s a szabadság furcsa árama lengte körül, amely szokatlannak tűnt a hetvenes évek Magyarországán. Ahogyan a Burgers of Calais amerikai keresztyén rockzenekar 800 decibeles koncertje is botránkoztató lehetett volna. Ámde Géza bácsi tolmácsolását hallgatva az igencsak konzervatív ízlésű falusi hívő nénik szája mosolyra görbült, s a templomban megtapsolták csapzott hajú „amerikás missziózó testvéreinket”. Eltérő világok találkozhattak, ahogyan a frissen megtért pesti gyerekek Bibliákat cipelve hátizsákjaikban moldvai szénapajták padlásán aludtak, alattuk a nyughatatlan kosokkal.
Mert a templomépítés miatt egyházából kirúgott egykori lelkész – felesége támogatásával – képvigécként folyamatosan hirdette az evangéliumot úgy, ahogy egykor ő maga is hallotta a székesfehérvári református templomban. Kérlelhetetlen radikalizmussal szembesítette a vele éppen szembe jövőt az örökkön úton lévő názáretivel. S aki átadta életét az Úrnak, az azonnal egy „hálózatba” került, tagja lett mindjárt valamelyik „karikának” nevezett működő csoportnak, amelyben hasonszőrűekre lelt. S egyből feladatot is kapott: olyat, ami izgalmas volt és vonzó. Bibliát, gyógyszert vihetett át a szigorúan őrzött keleti határokon, s egy másfajta testvériség részévé is vált rögvest. Életprogramokká vált utazások lehettek ezek, s közben életre szóló barátságok, szerelmek szövődtek.
S élettel telhettek meg kihalóban lévő falvak kis templomai, látványosan rácáfolva arra a hatalom által is gerjesztett borúlátásra, amely az egyházak lehetséges utolsó nemzedékének látta az éppen felnövőket Közép-Európában. Ugyanis ez a kívülről jövő, az egyházi és a világi hatalmasok által is üldözött misszió a templomokba irányította a fiatalokat, s nyári titkos ifikonferenciákra invitálta a megfélemlített lelkészeket. Gitáros énekek csendültek fel a Balaton partján, s a tóban együtt keresztelt a katolikus és a református pap, ott persze már nem csecsemőket.
Az akkor egyetlen debreceni református gimnáziumban a legnagyobb protestáns teológus, Karl Barth tanítványa, vallástanárunk egy hittanórán olvasott föl néhány passzust Géza bácsi név nélkül nyugaton kiadott s onnan becsempészett Számadás című könyvéből. S ő, aki nemigen kockáztatta volna hivatását az egyházi főhatóság elleni megnyilatkozással, elismeréssel szólt a könyv ismeretlen szerzőjéről, aki minden bizonnyal „egy jó gondolkodású református lelkész” lehet. Többen mosolyogtunk erre a hallgatók közül, tudva, hogy az éppen palástját elvesztett kollégát dicsérte meg.
Az a könyv az érdi fiatalok világnézeti és erkölcsi kérdéseire ad tömör, hiteles válaszokat ma is figyelmet érdemlő módon. Ezt olvasva nyiladozó, filozófiai problémákkal is küszködő ifjúi énem nyitott, értelmes és korszerű summázatokat talált, amelyek, persze más közelítésekkel is áterezve, mai világszemléletem alapját képezik. S e közösségben, az evangelizáció erős érzelmi ráhatása mellett, az „okos istentisztelet” (Róma 12.: 1–2.), a világ dolgairól folyó, kiemelkedően értelmes és világos beszéd (amely például keményen elhatárolta magát a „pogányságtól”) hatékony ellensúlyt képezett a nemzedékünket körülvevő, magát egyedül hitelesnek feltüntető pietista beállítottsággal, amely eleve rossznak, hamisnak és elvetendőnek láttatta a „világot”. Józan látásra utaló tanításait azóta is példának tekintem. Ilyen a „koncentrikus körök törvénye”: azazhogy előbb a hozzánk közelebb álló moldvai csángó magyar testvérért vagyunk felelősek, s csak ha ezt a feladatot elláttuk, jöhetnek a kelet-ázsiai katasztrófa áldozatai. A karizmatikus révülési hajlamokkal szemben azt mondta, jórészt a talentumaink válhatnak lelki ajándékokká, azaz a jó torkú sántából leggyakrabban énekest farag az Úristen, ritkán maratoni futót.
Géza bácsi nyitottságát különösen szemléltette a kortárs művészetek hitvallásának tudatos felhasználása, például a szilasligeti ifjúsági központ kortárs magyar képzőművészek keresztyén jellegű alkotásaival való dekorálása. Ebben a közegben zajlottak vidám és számvetésre intő szilvesztereink, zeneszóval, tréfákkal és úrvacsorával, ahová mindenki hivatalos volt: „piések és piások” egyaránt.
Vajna Lajos nyugalmazott veszprémi lelkész emlékezéséből idézek zárásképpen. A fejezetcím két önironikus megnevezés, amelyet Németh Géza gyakran magára alkalmazott: Kép-mutató, alias Názáreti Rózsa Sándor: „A hetvenes években így írta alá emlékkönyvünkben a nevét. Ekkor már a Képcsarnok ügynökeként járta az országot. … A másik név is pontos meghatározása a saját szerepének Isten országa építésében a diktatúra körülményei között. Egyben magyarázat dolgai ellentmondásos voltára, ami nem személyiségéből fakadt. A kor volt kétarcú, amelyben szolgált. Másként látták őt a pandúrok és másként a szegénylegények. … Lehetséges, hogy a »kép-mutatók« és a »betyárok« is megelőznek minket Isten országában?”

Ma 11 órai kezdettel egész napos Németh Géza-emlékkonferenciát rendez az Erdélyi Gyülekezet a Reménység Szigetén (1106 Budapest, Gyógyszergyári út 3.). A konferencia témája: Magyarok vándorlása és jövője a Kárpát-medencében.