Keresztjeink

Levélíróm a budapesti Kerepesi temetőben járt, sírhantok mellett sétált, gondolkodott, elmélkedett. „Rossz a világ – írja –, márvány emlékmű őrzi a gyilkos ávósok emlékezetét, feltupírozott virágerdő mögött lapul a jóságosan kacsingató pártvezér, százszor derekabb emberek meg tömegsírokban valahol Szibériában… Hol itt az igazság, tessék mondani?”
Az igazság a szívünkben lakik, kedves levélíró. Nem attól lesz az ember a história óriásává, mert emeletnyi panteon emlékezik rá. Ünnepelni az ember a szívében szokott, és ez független a síremlékek márványméreteitől. Petőfiről annyit sem tudunk, hol porlik, mégis itt van közöttünk, és egyre inkább itt lesz. Az elhunytakat a történelem minősíti. És a történelmet nem lehet korrumpálni, hosszú távon ez senkinek sem sikerült. Most sem fog. A sírhantok virágai a szívekben nőnek, amit a szem lát, csak múló cifraság. Felszín.
A múló virág ott nyílik a hanton. Az igazi meg a szívünkben.