Kispályások

Az ellenzék legnagyobb pártja a parlament azonnali feloszlatását és előrehozott választások kiírását követelte. Ez nem belpolitikai hír, hanem külföldről érkezett, mégpedig Londonból e héten. A brit képviselők költségelszámolása miatt kialakult botrány napról napra olyan mélyre húzza a sárba a politikusokat pártállástól függetlenül, hogy az ellenzék csak új választásokkal tartja elérhetőnek a megtisztulást. A londoni baloldal szerint elégségesek az átfogó reformok, miközben mi itt, Budapesten épp most akarunk áttérni a képviselők költségelszámoltatására.

Ez az írás a kapzsiságról szól. Napjaink egyik kulcsszava a harácsolás, bajaink egyik eredete. Vajon hányan tudnának ellenállni a csábításnak, ha eléjük tolnának egy arannyal megrakott tálcát, és felszólítanák őket: vegyetek kedvetekre! Vajon ki utasítaná el a kínálást? Mi azokkal foglalkozunk – gyaníthatóan ilyen az emberek jelentős része –, akik élnek a lehetőséggel. Lehet még? – kérdezi a megkínált, aki már degeszre tömte a zsebeit. Hát persze, vegyél, amennyi kell! – válaszolja a nagylelkű ajándékozó. És emberünk – élve az életében csak egyszer adódó lehetőséggel – vesz újra és újra, talán még a bendőjét is aranynyal tömi meg. Most már egész életére, sőt fiai, unokái és ükunokái életére is megvan a pénze, a vagyona, mert ez az egyetlen, ami számít.
Így történt ez az amerikai másodlagos jelzálogpiacon is, aminek egy világ érzi a kínjait. A tengerentúli bankszféra, amely nem a világ alsó néprétegeinek szintjén él, kitalált, „innovált” egy új terméket, a jelzálogpapírokból összegyúrt részvényeket, hogy még azon is keressen. A felügyeleti szervek, nyilván bankszakemberek, még tapsoltak is ennek. Most meg azt mondják: nem jól becsültük fel a lépés távlati jelentőségét. Ennyi. Semmi felelősségre vonás. Emberek milliárdjai fizetnek ezért a rövidlátásért, miközben a szemromlásban igen nagy szerepet játszott a mérhetetlen pénzsóvárság.
Most majd ezeket a kapzsi embereket, bankárokat, pénzgurukat, tőzsdecápákat, offshore-lovagokat megregulázzák a politikusok, keretek közé szorítják őket. Két hónapja épp e célból Londonban gyűltek össze vagy húszan a világ vezető politikusai közül. Köztük a vendéglátó, Gordon Brown brit miniszterelnök, aki parlamenti költségtérítéséből hatezer-ötszáz fontot, mintegy kétmillió forintot fizetett ki öccsének a lakása takarításáért. Mégsem várhatjuk el, hogy a brit kormányfő koszos lakásban lakjon, miközben annyit fárad a népért! Tehát valakinek takarítania kell. Hogy ez véletlenül a testvére – vagy inkább annak vállalata –, talán nem túl etikus, de pont az ő neve jutott Brown miniszterelnök eszébe, amikor végighúzta ujjait a poros polcon.
Kispályások – mondhatják szájuk szögletében a gúny megvető jelével az épp megregulázásra váró nagyvállalatok vezetői, amikor a brit költségtérítési botrányról hallanak. Ők nem ezer vagy tízezer fontban mérik a pénzt, hanem milliókban, milliárdokban. Valaki itt eltévesztette a szerepét – mosolyoghatnak egy partin, ha ez a téma felmerül. Épp ezért kétséges, hogy a „keret”, amely korlátozná a „nagyok” mozgásszabadságát, elkészül-e egyáltalán.
Az azonban biztos, hogy ha kissé megkapargatnánk más országok költségtérítést kapó politikusainak ügyeit, ugyanilyen „apró” szabálytalanságokra bukkannánk. Kezdve az Európai Parlamentbe delegált képviselőkkel. A brit The Daily Telegraph, amely riportsorozatával kirobbantotta az egész brit politikai életet megrázó botrányt, állítólag óriási összeget fizetett ki az adatokat tartalmazó CD-ért. Vajon ki finanszírozta ezt? – merült fel sokakban a kérdés.
Valóban kezdjük elfelejteni, hogy a politikus a szó eredeti jelentését tekintve „közszolga”. Nem bohóc, nem papagáj, nem bólogatójános, hanem annak a szolgája, aki a parlamentbe küldte: a közé. Ezt kiválóan érzékeltette Gordon Brown, amikor pártja, a Munkáspárt és minden más politikai erő nevében bocsánatot kért a választóktól a köz vagyonából, ha sok esetben nem is szabálytalan, de mindenesetre etikátlan pénzfelvételekért. „Aki ezt a pályát választja, annak a köz, nem pedig a saját érdekét kell szem előtt tartania” – jelentette ki a miniszterelnök vezeklőbeszédében. A költségtérítésnek valóban azokat az egyéb kiadásokat kell ellentételeznie, amelyek a képviselő munkája során keletkeznek, és ennek nem egyéni haszonszerzés vagy vagyongyarapítás a rendeltetése.
A botrány minden brit politikai pártot érint. A The Daily Telegraph többoldalas múlt heti cikksorozatában előbb a munkáspárti, majd a konzervatív és végül a liberális képviselők szennyeseit teregette ki. A lap irányultsága egyébként ellenzéki. Ma már a többi brit újság is részletes tudósításokat közöl a megtévedt képviselőkről. A skandalum már elérte a felsőházat, az alsóház elnöke pedig e héten lemondott megbízatásáról. Egymást követik a pártokból való kizárások, a kormánytagságból való felfüggesztések és a vizsgálóbizottság-alakítások. És az ígérgetések is. Megszüntetjük, megváltoztatjuk, újjászabjuk a régi rendszert, kedves választók, csak most az egyszer bocsássatok meg nekünk! A köz véleményét híven tükrözik azok a tévéinterjúk, amelyekben a csúnya szavakat kifütyülik, és a megszólalásokban majdnem folyamatos füttyszót hallhatunk.
A Munkáspárt tucatnyi éves uralma után a legrosszabbul áll, közvélemény-kutatási mutatója leginkább zuhanórepüléshez hasonlít. Kétségtelenül a szocialisták voltak a legnagyobb haszonélvezői a költségtérítéses rendszernek, most pedig a botrány legnagyobb kárvallottjai. A konzervatívok sem szárnyalnak már annyira, mint korábban, de eredményük csaknem húsz százalékkal haladja meg a szocialistákét. A konzervatívok vezetője, David Cameron, bár pártjának néhány vezető személyisége is a visszaélés részese volt, előbb fogta fel a helyzet súlyosságát, és kiállt bocsánatkérésével a szavazók elé. Előbb alkalmazta a pártból való kizárás módszerét, még ha főtanácsadójáról volt is szó.
Ám Gordon Brownt nem csak a múlt héten kipattant ügy sújtja. „Egy elpazarolt évünk és egy teljes csődöt mondó kormányunk van” – összegezte a parlamentben az ellenzék vezetője a közelmúlt tapasztalatait. Nyugat-Európa egyik legválságosabb helyzetben lévő gazdasága a brit. Nem véletlenül merült fel a tavasz elején az ország neve, amikor nemzetközi közgazdászok azt latolgatták, vajon mely állam követheti a bajban Izlandot. Még az is szóba került, hogy az Egyesült Királyság is mentőcsomagért fordul a Világbankhoz. A nemzetközi gazdasági válság megfékezésére hatalmas összegeket fordított a londoni kabinet, amely ráadásul még az euróövezet védelmét sem élvezi. Ha nem lassul az eladósodás ritmusa, akkor a 2010-es évek közepére 80 százalék körül lesz a tartozás mértéke. A jelenleg majd négyszázalékos gazdasági visszaeséssel szembenéző kormány legalább derűlátását megőrizte, ugyanis jövőre több mint egyszázalékos növekedéssel számol.
A gazdasági fellendülés kezdetét jósló szám erőteljes kétkedésre ad okot, az azonban biztos, hogy ha a Munkáspárt kitámolyog valahogy a botrány keltette viharból, akkor csak a jövő év közepén, a szokásos időpontban lesznek a választások. Úgy látszik, hogy a csodavárás a szocialisták általános hite. Addig pedig jó adag púderra lesz szüksége Gordon Brownnak és a Munkáspártnak, hogy azt a látszatot keltsék, milyen jól, erőteljesen és gyakorlatiasan intézik a köz ügyeit. Milyen kár, hogy a fél ország hatalmas derültségére pont a napokban egy taxiban bent felejtették a miniszterelnök sminkjének listáját.