Közjáték

A Szent János Kórház előtt egy padon ült a kalapos bácsi. Mosolyogva szólongatta a járókelőket, szinte gépies türelemmel: álljon meg, kedvesem, álljon meg, kedvesem… De tovasietett mindenki. Mikor vérvételre, leletért, műtétre vagy betegeskedő rokonhoz, baráthoz megy látogatóba az ember, nemigen akar társalogni. A szemem sarkából figyeltem a barna öltönynadrágos, suvikszolt cipős idős embert, és zavart valami: mintha a kifogástalan megjelenésű bácsi mellé odamontírozták volna a műanyag, zoknikkal és konyharuhákkal tömött szatyrot. Sehogy sem illettek össze.
Sokat gondoltam aznap a markáns arcvonású, vékony emberre. Vajon mit keres itt, kire, mire vár? Furdalt a kíváncsiság, és másnap is arra vettem az irányt. Nem hittem, hogy rátalálok, de a villamosról leszállva észrevettem, ott ücsörög megint (vagy még mindig), és szorongatja a műanyag rafiából font, továbbra is tömött szatyrot. Ahogy arrébb mentem a sarokig, eltelt harminc másodperc is. Mire elindultam volna a pad felé: nyoma veszett a kórházba igyekvő emberek forgatagában.
Tanácstalanságom feltűnhetett egy zoknis táskát cipelő asszonynak, aki elém toppant, és konokul darálni kezdte: rettentően olcsó a portékája, már a feléért is odaadja, sőt mindjárt két párat… Én viszont ragaszkodtam az öregúrhoz, közbevágtam. Az asszony abbahagyta az attakot, kissé óvatosabbá vált. Nagy nehezen azt mondta: látta ugyan, de nem ismeri, nem tudja, ki az. Majd némi tűnődést követően csak megkérdezte: „Ha meglenne, mi dolga volna magának vele?”
Megoldotta a helyzetet, hogy az öreg újra feltűnt, jött vissza egyenes tartással a piros padhoz. Azt gondolom utólag, hogy a virágüzlet melletti cukrászda kirakatát, a puncstortákat, kókuszgolyókat és diós kifliket nézhette meg. Megállítottam, felajánlottam, hogy meghívom egy kávéra.
– Nagyothallok, mit tetszik mondani? – kérdezett vissza, majd meg sem várta a válaszom, úgy mondta: – Kolozsvár mellől vagyok, Tövisegyházról. Segítsetek, vegyetek nyári pamutzoknit, hogy vehessek egy kis tejet és kenyeret – kérte a szemembe nézve. Közben a kezemet is megszorította. Igazán kemény fogású és érdes, meleg tenyere volt. Mindezt együtt jókora „segélykiáltásnak” véltem.
A zsebemből elővettem egy ezrest, a kezébe nyomtam, suttogván: nem kell nekem pamutzokni. Nem sértődött meg. Mosolygott, elfogadta. És ment volna is tovább, de én azért még faggatni kezdtem.
A hetvenhét éves férfi mindig a földeken dolgozott, először a másén napszámban, majd amikor visszakapták a két hektárt, a sajátjukon. Öregkorára egyedül maradt. Vacakol az egészsége is. Kolozsvárott és Marosvásárhelyen is műteni akarták a gyomrával, de az ígéretek szerint Budapesten tán gyógyszerrel is megoldható a problémája. Mit nyittassa fel magát majd nyolcvanévesen! Hatszáz kilométert megtéve, kisbusszal jött Budapestre, nem kértek tőle útiköltséget, jutott számára egy hely a vállalkozónál. Idős ismerősénél lakhat a Blaha Lujza téren. De még így se könynyű, ha nincs pénze az embernek. Ráadásul a doktora elment külföldre konferenciára, ezért itt rekedt a magyar fővárosban még néhány napra. Így nem várt kiadásai keletkeztek. A sok zokni és konyharuha a szatyrában most az aranytartaléka: amennyiben vásárolnának tőle, némi haszonnal térülhet meg a befektetés. Hogy ne kelljen koldulnia, mondja.
Nem szégyelli az árulgatást, de nincs benne gyakorlata, sohasem csinálta. Talán erélyesebben kellene kiugrania az emberek elé, ahogyan azt a kórház előtti konkurencia csinálja. A „kedvesem” kifejezésre is kevesen állnak meg neki. Legfeljebb visszaszólnak: nem érek rá, bácsi. Azért van, aki mindezek ellenére lelassít, s belekotor a szatyorba, többnyire finnyásan nézegetik a török vagy talán kínai áruféleséget. Pedig a konyharuha vízszívó, akár tízet is adna belőle egy ezresért.
– Az úr most kisegített, veszek ennivalót a boltban – nyugtázza örömmel, markában szorítva az imént kapott pénzt. Szedelőzködik, nagyon menne. Túl sokat kérdezek, bizonyára éhes is már. Előveszem a fényképezőt, de nem akarja, hogy lefotózzam, s mélyen barázdált arcán látom, talán azt is bánja, hogy a nevét elárulta nekem. Erős kezét nyújtja búcsúzásképp, majd ellépdel tőlem jobbra, a közlekedési lámpa felé. Mivel én balra indulok, lépéselőnyben vagyok, ezért fordulhat elő, hogy átellenben, a sarki hentesnél majdnem összefutunk. Mikor észrevesz, megtorpan, és visszafordul. Megy körülbelül tíz métert, megáll a kerítésnél. Van közöttünk vagy húsz méter. Megállok én is, talán egy távoli kép mégis jó volna a történet hitelessége kedvéért… Intek neki, tessék, tessék közelebb jönni, de nem bízik bennem. A hátam mögött már messziről látszanak a kirakatban a lógó szál kolbászok, sódarok, füstölt tarják, tepertős pogácsák. Lecövekelünk mindketten. Csak néz felém kalapja karimája alól egykedvűen. Van még két napja a kezelőorvos visszatértéig.
Aztán rövid úton elhúzok. Nehogy már én legyek a garabonciás.