(mi jelzi a vihart )

Én nem tudom, szabad-e politikáról írnom ezen a napon, amikor törvényeink szerint kötelező a kampánycsend. Persze nehéz nem írni a politikáról. Most mégis megteszem.
Gondolom, hogy maga a kampánycsend nem politika, hiszen elvileg éppen annak elkerülésére szolgál. A törvényalkotók szándéka szerint ez a nap a felkészülésé, a csöndes (magányos) elmélyülésé és gondolkodásé. Olyan, mint egy mély sóhajtás a nagy döntés előtt. Ilyenkor valóban illetlenség valakit erre vagy arra noszogatni, a személyes lelkiismeretre és az észre kell bízni a dolgot.
Hogy kissé eltérjek a témától, s még semlegesebb legyek, hadd mondjam el, életem során sok vihart átéltem a Balatonon. Jobban mondva, nem a vihart, hanem általában csak annak előjátékát, mivel idejében felismerve a veszélyt, pucoltam kifelé. Nagyon büszke voltam rá, hogy épp akkor kezdett el bömbölni a szél és zuhogni az eső, amikor hazaértem, s becsukódott mögöttem az ajtó, és már a ház biztonságából nézhettem a fekete égen átcikázó villámokat, hallgathattam az „eget-földet megrázó mennydörgést”, a vad szélben hajladozó fák nyögéseit. Ilyenkor jólesően gondoltam arra, hogy volt annyi eszem, s idejében „olajra léptem”.
De hogyan tudtam ilyen pontosan kiszámítani, mikor csap le a zivatar a Balatonra, hiszen némelyik olyan hirtelen jön, hogy még a meteorológusoknak sincs idejük bekapcsolni a vészvillogót. A horgászok általában szeretnek az utolsó pillanatig kitartani, mintegy személyes bátorságukat és szakértelmüket fitogtatva. Ebből kifolyólag egy-kettő minden évben vízbe veszik. A „régi öregek”, ha egyáltalán vannak még ilyenek, arra a legbüszkébbek, hogy miként a levelibékák, a különböző légköri jelenségekből pontos diagnózist tudnak felállítani. Például én egykor, egy csopaki tudós aggastyán tanácsára áztam bőrig, mert hittem neki, hogy a tihanyi szél úgymond „fél órát kóstál”. Ezt a bölcs megállapítást négynapos viharzás és özönvízszerű esőzés követte. Máskor, amikor én aggodalmamat fejeztem ki a sötéten gyülekező felhők miatt az akali nádasban, egy ottani „szakértő” azzal torkolt le, hogy a „Káli-medence leszívja”. Persze mi szívtuk le, életemben nem zuhanyoztam ruhástul akkorát.
Ha egyedül vagyok, s magamra hallgatok, lehet, hogy puszta gyávaságból, de mindig idejében sikerül partra szállnom. Nem a távoli égzengés és villámlás igazít el, nem is a feltoronyló éjsötét fellegek, hiszen sokszor a semmiből csap le a szél. Különösen az éjszakák veszedelmesek, mivel egy alapos frontbetöréskor az addig ragyogó Göncölszekér olyan villámgyorsan tűnik el, mintha Overdose röpítené. Amikor északról hatalmas erővel lecsap a szél, még nincs minden veszve. Ilyenkor néhány percet várni kell, mielőtt az ember elindulna a biztonságos karókról a csónakkal a part felé. A vészt igazából az jelzi, amikor beáll a vihar előtti csend. Mozdulatlan a levegő, nádszál sem rezdül, még a békák is elhallgatnak. Ilyenkor aztán iszkiri! Ez a csend ugyanis borzalmasan csalóka, általában hatalmas égzengéssel ér véget, aztán zúgva, bömbölve lecsap a szél, és vízszintesen süvít az eső.
Talán a kampánycsend a vihar előtti némasághoz hasonlít. Mindkettőben van bizonyos képmutatás. A csendben ugyanis nagy-nagy várakozás van.
Hogy általában kik azok a bátor, büszke, felelőtlen, az utolsó pillanaton túl is horgászó férfiak, akiket aztán a vihar elsodor, én nem tudom…