Na mondja!

Kétezer-kilenc május 11. 19 óra, Alpokalja IC, Szombathely–Budapest. Szombathelyen úgy van kiírva, hogy Alpoka, sokáig gondolkodom, hogy mit rejt e név, talán valami fantázianév, de a hangosbeszélő eligazít, Alpokalja. Nem fért ki több a táblára. Korábban kiérek a vasútállomásra, megnézem a vonatot, hogy van-e rajta étkezőkocsi. Mert nagyon sokszor nincs. „Kivették a szerelvényből.” Ha nem nézem meg előre, és számítok rá, akkor három órán át nem jutok üdítőhöz. Most van. Nagy a hőség, gondolom, megiszom egy sört. Beülök a teljesen üres étkezőkocsiba. A személyzet két tagja az első asztalnál beszélget. Nem vesznek észre. Kínos. Olvasgatni kezdek. Nagyon hosszú percek telnek el. Visszamennék a hűtött személykocsiba (az étkezőkocsiban nincs légkondi, régi fejlesztés), de tényleg szomjas vagyok. Már Répcelaknál járunk, amikor a személyzet egyik tagja feláll, és felém közelít. Ezzel: „Na mondja!”
Voltaképpen kedves felszólításnak is tekinthetném. Barátságos, informális, közvetlen. A nyelvműveléssel vitatkozó nyelvészek mindig azt mondják, mi a baj abban, ha valaki közvetlen, informális nyelvi formát használ: dolgozok, eszek, iszok, na mi a baj, kishaver, hogy ityeg a fityeg? Valahogy ebben a helyzetben én nem szeretnék barátkozni, de a szomjúságom legyőzi ellenérzésemet, az étlapon lévő sört kérem. Az nincs, mondja a személyzet egyik tagja (furcsa lenne felszolgálónak nevezni). Az étlapon szereplő sörök nincsenek, lenne valami más, de ekkor már közép-európai kis stikliken (játszmákon) edződött énem ellenáll – felállok, távozom.
Sokáig visszhangzik bennem: „Na mondja!”
Ha agresszív kismalac lennék, azt felelném: nem mondom. De három órám van Budapestig, hát mondom. Honnan ez a stílus? Ismerős valahonnan, a félmúltból, a múltból, nagyon mélyből. Már régen túl vagyunk rajta. És akkor előjön, mint valami átható szag, és ismét terjengeni kezd.
Nem vagyok föltétlenül a bizalmaskodás ellen. Terepmunkám során végigjártam az ország számos kocsmáját, sokszor volt részem tréfában, viccelődésben, incselkedésben – semmi baj, a népi humor fölvidít. No de az intercityn, a városközin, a villámvonaton (copyright – szerzői jog: Molnos Angéla)?
Micsoda ellentét van a „na mondja!” és a tudásalapú társadalom, az élethosszig tartó tanulás, a minőség-központúság fogalmai között! Nem hiszem, hogy valaha a vendéglátó-ipari iskolákban bárki is ilyen példát hallott vagy látott volna! Micsoda kiáltó ellentét van a „na mondja!” elemi bunkósága és a piaci társadalom vendégközpontúsága között! Nem akarnak ezek az emberek vendégeket? Nem érdekük a forgalom? Nyilván nem, de akkor a tulajdonosuknak sem? Ássunk mélyebbre: kik üzemeltetik ezeket az étkezőkocsikat? Amelyekben az egy-két tagú személyzet egyszerre foglalkozik ételkészítéssel és pénzzel? Rendeljenek egy omlettet (520 forint), és olyan száraz zsömlét kapnak hozzá (180 forint), amelybe beletörik az ép foguk. Milyen lehetett ezek szerint a tojás? Mi ez az elemi munka- és vendégutálat? Jár itt valaha ellenőr? Egy HACCP-s, egy minőségellenőr visítva menekülne el az étkezőkocsi százméteres körzetéből. Az utasok jobbak, mint az ellenőrzés, mert java részük már régen elmenekült. Lehet, hogy az étkezőkocsik üzemeltetése nem is az utasok érdekében történik? Itt álljunk meg!
Az árulkodó nyelvi jel: „Na mondja!” Szívesen és szomorúan mondom el. Nagyobb a baj, mint sokan gondolják. Nem a hitelválság, nem a gazdasági válság, hanem a szellemi-erkölcsi válság a baj, amelynek jellemző tünetei a kommunikációs zavarok, konfliktusok, sértések…
Ja, és ezt nem én mondtam, hanem két kocsival hátrébb egy nagyon pontosan fogalmazó körmendi fiatalember, akivel megbeszéltük a dolgot. Kár, hogy csak Győrig utazott. Műszaki menedzsernek készül. Talán majd ők…
Azt mondta valaki, hogy a gazdasági rendszerváltás egy évtized alatt megtörténhet, a szellemi rendszerváltás viszont egy-két generációt igényel. Ahogy látom, a gazdasági félresikerült, a szellemi inkább visszafelé indult el. Van mit tennünk.
Elmondtam.