Phenjan és Szöul: jóslófájások

Egy sztálinista maradvány rezsim figyelemfelkeltő, zsaroló akciója? A legjobb őskommunista hagyományokat idéző maszkirovka a belső hatalomi válság elfedésére? Netán valami egészen más nagystratégiai játszma sakkhúzása, amelynek elemzését valós információk hiányában anélkül kell feladni, hogy egyáltalán belekezdtünk volna? A világ médiumai és vezető politikusai Észak-Korea rakétakísérletei, minapi atomrobbantásai és az 1953-as tűzszüneti megállapodás érvénytelenné nyilvánítása kapcsán adósak maradnak a minden szempontból hihető, logikus válaszokkal. A phenjani hatalom tettei, működése a világ nagy enigmáinak egyike, amelynek kódját csak nem sikerül évtizedek óta feltörnie senkinek.
Nem marad más hátra, mint a „fekete doboz” módszer, amelyben nem azzal foglalkozunk, hogy pontosan mit és hogyan tesz Észak-Korea, hanem megnézzük, hogy milyen környezetben operál, és öntörvényűnek tetsző tetteinek milyen hatása van a nemzetközi színtéren. Európában, vagy ha úgy tetszik, „Nyugaton”, hajlamosak vagyunk túlzottan is transzatlanti nézőpontból figyelni az eseményeket. Ebbe illesztjük a közel-keleti kérdést, a közép-ázsiai fejleményeket, az energiabiztonságot és Oroszországot, de még Kínát is ide akarjuk bezsúfolni. Pedig meg kell barátkoznunk a tudattal, hogy lezárulóban van a történelemnek az a fél évezredes fejezete, amikor az Atlanti-óceán két partjának eseményei voltak a meghatározók a világra nézve. Nincs itt szó valamilyen katartikus esemény eljöveteléről, csupán arról, hogy a hangsúly – emberöltővel mérve is lassan – áthelyeződik az Ázsia– Csendes-óceán térségre. Náluk van a dinamika mind demográfiában, mind a legszélesebb értelemben vett produktivitásban. Míg a Nyugat és „csatolt részei” a fenntarthatatlannak bizonyult klasszikus piacalapú fogyasztói társadalom reformján civódnak, a Távol-Kelet rettenthetetlenül megy előre, s az ősi ázsiai bölcseletek szilárd talaján állva igyekszik a más kárán is tanulni. Míg a Nyugat a demokrácia és az egyéni jogok szelektíven, önzőn alkalmazott és öncélúvá silányított elveivel immár önnön kultúrájának létalapját fenyegeti, addig az autokratikus vagy az autokráciát és tekintélytiszteletet továbbra is szervező elvként, a demokrácia működőképességét fenntartó keretként használó ázsiai szereplők egy pillanatra sem vették le szemüket a jövőről.
A „Mi akarsz lenni, kisfiam?” kérdésre egy ázsiai gyermek ma határozott választ ad, az európai és észak-amerikai meg előhúzza a gyermekjogok nemzetközi chartáját, ombudsmanhoz fordul, valóságshow-hősök példáját nyammogja. Az nem derül ki, hogy milyen jövőt álmodik magának, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem tudja. Mint szülei, akik erre nevelik, a jelenben él, minden energiáját felszívja a most, és – a rátukmált, rákényszerített fogyasztói sémák miatt – egyre kevésbé tud kitörni belőle.
E sorok írója is megtapasztalhatta a különbségeket másfél éve, amikor a dél-koreai nagykövetség meghívására körutazást tehetett a kettészakított félsziget déli felén, a panmindzsoni átkelőtől egészen a Namhe (Déli-tenger) partjáig. A joszui világkiállítás propagálását szolgáló útnak nyilván nem volt célja a negatívumok bemutatása, de a látottakból nyilvánvaló az az óriási és átfogó fejlődés, amelyet a koreai háborúig fejletlenebb (lényegében agrár-) országrész felmutatott. A Magyarországnál alig nyolcezer négyzetkilométerrel nagyobb területű országban immár közel ötvenmillióan élnek, az infrastruktúra rendkívül fejlett és sűrű. A felszínen úgy tűnik, hogy ez lényegében egy jól menő nyugati (abból is inkább az amerikai modell szerint felépült) ország, ha elfeledkezünk azokról a hangsúlyos erőfeszítésekről, amelyek azt célozzák, hogy a hibákat lehetőleg ne vegyék át onnan. A hagyomány sziklaszilárdan él az új építésű, sokemeletes lakóházak, a magas népsűrűségtől szinte összeérő településeket összekötő autópályák és gyorsvasutak között, s ha kell, főnixként támad fel poraiból, mint Szöul XIV. századi déli kapuja, a Namdemun, amely gyújtogatás áldozatává vált, és közadakozásból építik újjá. A roppant településsűrűség és iparosodás dacára nem sok kopársággal találkozni az ország szabdalt felszínén, szinte minden szabad területet erdők borítanak.
Dél-Korea sikerének alighanem egyik fontos titka, hogy a felíveléssel párhuzamosan nem dőltek be a szolgáltatás-, illetve tudásalapú gazdaságról szőtt illúzióknak, s jól láthatóan ragaszkodnak a kézzelfogható termelési ágazatok országhatáron belüli megtartásához is. Míg Nyugaton egyre nő azoknak a száma, akik életükben nem fognak kezükbe egy villáskulcsot, s egyre több cikken nem hazai gyártást jelző felirat díszeleg, addig Dél-Koreában egyre kevesebb olyan termék van, amelyet ne tudnának biztosítani hazai forrásból. Az acél félkész terméktől a high-tech elektronikai berendezésekig, vagy a különböző technológiai szintet igénylő ipari ágazatok munkáját egyesítő komplex termékekig, mint az óriás szállítóhajók – a Hyundai ulszani hajógyára világelső, a hajóipart ma Dél-Korea határozza meg. A fejlődés olyan ütemű, hogy az amerikaiakkal együttműködésben életre hívott koreai repülőgépipar ambícióinak immár az Egyesült Államok szab gátat a potenciális exportpiacokon. A kérdés csak az, hogy meddig? A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem örökké, márpedig Ázsia nem a kapkodásról híres, azt a néhány évet már kivárják. Hol vannak már azok az idők, amikor a koreai háború amerikai katonái középkori viszonyokról számoltak be a puszani katlanból!
És itt jön a képbe Észak-Korea a maga ködbe vesző, de még így is látványos és félelemkeltő, vagy legalábbis itt Nyugaton annak beállított ambícióival. Atomfegyverek és nagy hatótávolságú rakétatechnika, amelyek – mint azt Oroszország mélyrepülésének másfél évtizedes példája vagy Izrael közel-keleti dominanciája igazolja – a legjobb eszközei a más területeken mutatkozó gyengeség ellensúlyozásának. A felszínen ma nehéz hasonlóságot találni Észak- és Dél-Korea között – legtöbbször már úgy gondolunk rájuk, mint két külön nemzet –, de a maga megvetendő módján a phenjani rezsim is éppoly határozottan tör célja felé, mint a szöuli demokrácia. Ha kell, akár éhenhaltak millióinak holttestén keresztülgázolva is menetel célja felé Kim Dzsong Il (vagy akárki, aki esetleg már a helyén ül), amelyből kiemelkedik a katonai hatalom két legértékesebb kelléke, a tömegpusztító fegyver és annak globális célba juttató eszköze.
Nem kell nagy ész, inkább elvonatkoztatási képesség ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: mi lenne, ha nem lenne Észak és Dél, csak egy Korea, amelybe mindkét fél viszi a maga becses hozományát? A válasz egyszerű: létrejönne egy olyan állam, amely ugyan évtizedekig el lenne foglalva önnön belső integrációjával (lásd Németország egyesítése), ugyanakkor óriási potenciált hordozna magában. Az északi atomernyő alatt Dél folytathatná gazdasági expanzióját, mi több, hosszú időre biztos munkát nyújtana számára Észak újjáépítése. Érdemes belegondolni, hogy a farkastörvények uralta globalizált világban ma mit jelent egy kizárólagos hozzáférésű, 22 milliós, 120 ezer négyzetkilométeres terület mind piacként, mind olcsó munkaerő-, nyersanyag- és (megújuló) energiaforrásként (Észak-Korea adottságai különösen kedveznek a vízenergia kiaknázásának).
Persze belátható az is, hogy Koreán kívül ez a fejlemény senkinek sem áll az érdekében, s azon belül sem mindenkinek – például az északi kommunista elitnek. De az elméleti lehetőség bizony adott, s egy koreaival beszélgetve nincs lehetőség kitérni az országegyesítés kérdése elől, bármikor is valósul az meg. Közben a híreket figyelve néha úgy tűnik, hogy pillanatokon belül kiújulhat a Korea-közi háború, pedig lehet, hogy csak egy régi-új hatalom újjászületését megelőző jóslófájásokkal van dolgunk.