Robbanó babák

Páger Antal 1944 egyik éjszakáján, hazafelé kocsizva a színházból, autója reflektorfényében megpillantott néhány háborús plakátot. Az egyik szíven ütötte. Elsőszülött lányát látta a falragaszon. Egy riadt, szólni nem tudó gyermeket, akinek jobb kezén szétroncsolt ujjaiból vér csepegett az avarra, mellette széttépett játék baba feküdt, feje felett egy bombázó Liberator, a szövetségesek félelmetes repülőgépe. A gyermeklány helyett a plakátszerkesztő szólal meg dermesztő betűkkel: „Én is hadicél cél vagyok?”
A színész máig homályban rekedt hagyatéka ez az epizód.
A Pestvidéki Hírek 1944. április 16-i számában olvasható: „Mérges cukorkát és robbanó babákat dobtak le az ellenséges repülők. Az országos légoltalmi parancsnok felhívja a lakosság figyelmét arra, hogy az angolszász repülők robbanószerkezettel ellátott babákat dobtak le. […] A szülők tehát szigorúan figyelmeztessék gyermekeiket, hogy ha rongybabákat, egyéb játékszereket találnak, ahhoz hozzányúlni ne merjenek. Aki pedig ilyen játékot vagy egyéb tárgyat talál, anélkül hogy hozzányúlna, azonnal jelentse.” Két héttel később egy riasztó cím: „Robbanó babát találtak Monoron”; „Monoron a pesti bombatámadás után a tisztviselőtelepen, a Fuchnager-villa mellett, a járdán robbanó babákat találtak. Az aljas terrortámadó amerikaiak repülőgépéből kidobott baba a háztetőre esett, ott felrobbant, és részeire hullott a járdán. A baba nagyon díszesen volt öltöztetve, és biztos halált jelentett volna arra a gyerekre, aki felveszi.”
A robbanó babák, töltőtollak, macik és a mérgező cukorkák vészjósló híre bejárta az országot. E sorok írója kamaszkorában Balatonföldváron találkozott egy legénykével, akinek elmondása szerint robbanó töltőtoll vitte el hüvelyk- és mutatóujját, ám más forrásból azt lehetett hallani, hogy puskagolyót igyekezett bekalapálni a cseresznyefába. A háború ezer szörnyűsége és praktikája elfedte a robbanó gyermekjátékok történeteit, és a legendák világába rendelte őket. Tandori Dezső Játék-történetében olvashatjuk: „Eltemették a nagymamit, a ládát kinyitották: szögekkel volt tele. Föltehetően katonai, hadi szögekkel. A hosszú ostrom idején falragaszok hirdették: gyerekjátékot a földről föl ne végy. A gonosz szövetségesek, így e plakátok, robbanó babákat, kis elefántokat, Miki egereket dobnak le. »Én is hadicél vagyok??« Vadi cél, hagyok! – ennyi csak az idők nyelvváltozása.”
Tandori közismert játékos iróniája a legendákat is megpaskolja. Gyurkovics Tibor kamasztekintetét a kíváncsiság mozgósította. „Zamárdiban – 1944-ben – kirendelték a kamaszgyerekeket, hogy a balatoni határban figyeljék az angolszász bombázókat, mit dobnak le. A fényes csíkokat kellett figyelni, nehogy felgyújtsák a gabonatáblákat. Meg valami robbanó babákat kellett figyelni. De az angolszászok nem a Balatont bombázták, a csőszkunyhó tetején csak madárürülék volt. És körben is le volt szarva a vidék. Még örültek is a gyerekek, hogy nem kell azonnal meghalni.”
Mi volt az igazság a robbanó babák és töltőtollak forrásvidékén?
A hadtörténészek többsége sikeres propaganda-hadjáratként írta le az égből aláhulló robbanószerkezetek emlegetését, azt állítva, hogy a szövetséges légierő katonáit igyekeztek rossz hírbe hozni a kampány kitervelői. Vannak, akik máig tagadják a robbanó gyerekjátékok históriáját, nem találván egzakt fogódzókat a korabeli híradásokban, újságokban.
Pataky Iván hadtörténész a Magyar Királyi Csendőrség jelentéseiben rábukkant néhány fontos adatra. E prezentációkban olvasható volt „ellenséges léggömbök, robbanó testek, röpcédulák, partizán- és szabotázscselekmények magyar földön történő létezéseiről”. Idézet az 1944. április 13-i amerikai nappali légitámadás kárjelentéséből: „IX. ker., Üllői út 83. sz. ház elé 2 db játék malac és 2 papucs hullott. Elszállításukra intézkedtek… Az Üllői út és József körút sarkán robbanó töltőtolltól Kozma Jenő (VIII., Thék Endre u. 43.) megsérült, a Matolay klinikára szállították… A vágóhíd előtti parkban robbanó brosstűt találtak. […] Győrfi József próbarendőr, szabadkai lakos egy valószínűleg ellenséges repülőről ledobott robbanó töltőtollat szolgáltatott be, amelyet a majsai szőlőkben talált.”
Ugyancsak történelmi tény, hogy az angol légierő különleges szervezete évekkel korábban felvette fegyvertárába a töltőtollnak, ceruzának, termosznak, cigarettatárcának álcázott robbanótölteteket. A csendőrség jelentéseiben e tárgyak is szerepeltek. A dési csendőrség például azt adta hírül, hogy „Kocsis István magyarnemegyei lakos Kertecske (Beszterce-Naszód vármegye) vasútállomásán egy nikkelezett dohányszelencét talált. Amikor kinyitotta, kezében felrobbant, és szétroncsolta bal kézfejét.”

A leghatásosabb háborús plakátot Szennik György grafikus készítette. Az alkotó Aba Novák-, Domanovszky-tanítványként sikeres rézkarcoló volt. Rokonérzéssel, ihletetten rajzolta meg a magyar honvéd küzdő alakját; számos bélyegen is találkozhattak keze nyomával. Nem politizált, csak rajzolt és festett. Háborús bűnösként 15 év börtönre ítélte a népbíróság, amiből hét esztendőt letöltött. 1990-ben rehabilitálták, 2007-ben halt meg, Csepelen emlékszoba nyílt tiszteletére.
Elidőzve a robbanó játékszerek kétféle morálról tanúskodó históriájánál, vessünk most egy pillantást Szennik plakátjára!
Páger Antal 1933-ban kötött házasságot Komár Júliával, akit ez idő tájt Juliskának hívtak. 1940-ben született meg Judit lányuk, majd két esztendővel később Júlia. Külön regénye van annak, miként került a robbanó babás plakátra Páger leánya.
A színész életét át- meg átszőtték az állítások és elhallgatások. Pehelysúlyú vádak és börtönfenyegetések kísérték pályáját, miközben a kommunista rezsim ugyanúgy gazsulált kegyeiért, mint a nyilasok, előtérben Szálasival. S ott hajladozott szélfútta nádszálként az esendő művész, akinek nevére, hírnevére igényt tartott a lélekrontó hatalom. Védekezhetett volna a széljárás ellen Páger is, mint tette néhány kortársa. Bizonyára dönthetett volna úgy is, hogy nem megy fel a királyi várba, amidőn hűségnyilatkozatra rendelte oda az értelmiség színe-javát a nemzetvezető. Arra sem volt esélye, hogy amikor egy sikeres előadás után öltözőjében meglátogatta Szálasi fotósok hada előtt gratulálni neki, a vizitációt megakadályozza. A kurázsiból csak annyira futotta, hogy a fotósok raját leintette: márpedig itt fényképezés nem lesz! Szennik grafikussal viszont nem volt dolga. A nevezetes Tamás utcai Páger-villába – Komár Júlia engedélyével – mindösszesen egyszer tette tiszteletét a litográfus; gyorsan és akkor dolgozott, amikor a színész nem volt otthon.
Amikor a nagy számonkérés zajlott, az Argentínába emigrált Páger Antal „bűnei” között komoly súlylyal esett latba a háborús plakát. Szinte minden vétket felülmúlóan hangzottak fel a számonkérés hangjai. E helyen érdemes szólni a „háború hordalékának” – ahogy ezt a korabeli zsurnalizmus rögzítette – eltávolításáról. Kiss Ferenc mint a nyilaspárt tagja és a színészkamara elnöke büntetését kiérdemelte. Viszont szakmai irigységből fakadó vád volt „hordalékként” aposztrofálni azt, hogy Páger „Szálasival parolázott”, továbbá hogy az Őrségváltás című filmben főszerepet vállalt. A film antiszemita tartalmáért a forgatókönyv írója a felelős elsősorban. (Mai szemmel hasonló vád illethetné a Kormos ég című Darvas József-dráma szereplőit is.) Czimer József kitűnő dramaturg és drámatörténész kockáról kockára megnézte a „parolázó” híradófilmet, s megállapította, hogy nem Páger kereste meg Szálasit, az inkriminált jelenetben Páger valamit motyogott, a vezér pedig szóáradat közepette rázta a színész kezét. A jobboldali sajtó kétségkívül dédelgette Págert, de ő semmilyen pártnak nem volt a tagja, hitvallása pedig az volt, hogy egyetlen adottságával, színészi teljesítményével hajlandó csak politizálni. Érdemes megemlíteni, hogy a nagy számonkérés hamis ítészei milyen gyenge lábakra helyezték érveiket. Itt van például Turay Ida esete. A zsidó férjét rejtegető színésznőnek egyebek között bűnéül rótták fel, hogy egy összejövetelen egy asztalnál ült Dövényi Nagy Lajossal, a Magyar Futár főszerkesztőjével. S mert a díva színházi lapokon kívül egyebet nem olvasott, fogalma sem volt arról, ki az a Dövényi Nagy Lajos.
Sohasem tudjuk meg, hogy Komár Júlia hiúságból (Tolnay Klári Zsuzsi lányát is megkörnyékezték) vagy a politikának elkötelezett színészként vállalta a „hírhedt” plakátot. Cselekedetét érzelmi motívumok is vezérelhették; ő valóban szoros barátságban volt néhány jobboldali politikussal, lapszerkesztővel. A plakát egyik ötletgazdája Oláh György volt, az Egyedül Vagyunk című imrédysta, németbarát lap főszerkesztője, akihez a szóbeszéd szerint gyengéd szálak fűzték a csinos színésznőt. Amikor a késő éjszakai órákban a rémisztő plakát miatti haragjával megérkezett Páger Antal, nagy veszekedés támadt a házaspár között; Páger kérdőre vonta feleségét: hogy került falragaszként a hirdetőoszlopokra Julika. A családi legendárium szerint a válasz kissé csalárd volt: Julika és Judit fényképei százával jelentek meg a családi és színészi magazinokban, csak ki kellett másolnia a rézkarcosnak. De kinek az engedélyével?! – csattant fel Páger. Néma csend… A színész pedig székeket tört, mint megannyiszor, ha ellenére történt valami a családban.

Később, az argentínai emigrációban, ha szóba került a plakát – ezt Hajmássy Miklós színész rokonától tudjuk –, Komár Júlia feltette a szokványos kérdést: jó ügyet szolgált-e a plakát? „Mi úgy tudtuk, az amerikai és angolszász bombázók pilótái robbanó játékszereket dobálnak ki gépeikből. Egy barátunk még arról is beszámolt, hogy a néger pilóták alacsonyrepülésben figyelték a játékok sorsát. Arról is hallottunk, hogy öncélúan, játékos kedvtelésből juhnyájakat géppuskáztak le a repülőgépek vezetői… Ha csak egy kisgyereket megóvott a plakát a tragédiától, a plakát már elvégezte a dolgát.”
A háborús plakátok értelméről és hasznosságáról is megoszlanak a vélemények. A plakátpszichológia jelesei viszont már azt hirdetik, hogy bár a tömegkommunikáció hihetetlen fejlődésen ment át az elmúlt évtizedekben, a XX. század folyamán a plakátok gyakorolták a legnagyobb hatást a közvéleményre.
Szennik György háborús erőfeszítésekre ösztönző plakátjainak megkomponálása idején az amerikai Uncle Sam „I want you” sorozóplakátjai ábrázoltak gyermekeket is, méghozzá pénzszerzés céljából. Az egyik falragaszon babát szorongató kislányt, fakardon amerikai zászlócskát lengető fiút s játék repülővel játszó legénykét láthatunk. Felirat: „Ne engedd, hogy ez az árnyék rájuk vetődjön, vegyél háborús kötvényt!” (A gyerekekre vetődő árnyék egy hatalmas horogkereszt.) Jó ügyet szolgált a plakát? Természetesen.
Manapság a kormányok és pártok plakátiskolákat tartanak fenn, hogy az „utca művészete” által hirdethessék programjaikat. A társadalmi szervezetek között a Vöröskereszt valóságos plakátgyárat működtet. Leghatásosabbak a csecsenföldi ábrázolások: játszótéren taposóaknára lépett százhúsz kisgyerek; félkarú, csonka kezű, tolókocsis gyermekek képei sokkolják a nézőt. A Vöröskereszt – olvashatjuk – sajátos játszóteret épít számunkra. Állhatatosan aktuális Gyurkovics Tibor háborús emlékekből táplálkozó verse: „Bújok, bújtatnak. Meghatározódtam. / Bombázórajjal van tele az ég, / gyerek, kisgyerek majszolja a porban / a félelem örökös kenyerét.”