Szomszédom, Cseh Tamás

Megjelent egy CD, Cseh Tamás–Bereményi Géza: A DAL nélkül… A DAL így, csupa nagybetűvel. Nézzük a szikár tényeket, a történelmet Desiré történelemkönyvéből, mint egy nagypapa, akit megnyomott a légnyomás. Az idő 1973 szeptembere. A helyszín Budapest (na jó, na jó) VI. kerület, Népköztársaság útja (azoknak, akiknek ez már tényleg történelem: ma újra Andrássy út) 101., a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) székházának padlástere, ott működik a Huszonötödik Színház. Igazgatója Gyurkó László, aki később Kádár Jánosról ír majd könyvet. A műsort a dalok szövegírója, Bereményi Géza állítja össze, a kísérő zenekar az Ad Libitum együttes, Mártha István, Novák János és Kecskeméti Gábor. Ez a legelső Cseh Tamás-hangfelvétel. Készítette Kecskeméti Gábor egy Tesla B–43 típusú sztereofonikus magnetofonnal.
Nézzünk most akkor egy kis hátteret, forrásunk Bérczes László Cseh Tamás című beszélgetőkönyve, amely nyilván hamarosan ajánlott olvasmány lesz minden megmaradt középiskolában, valamint néhány nyáresti csevej töméntelen rozé társaságában, a mértéktelenség démonának gyönyörű szorításában.
Cseh és Bereményi, ezek a zseniális szellemi ikrek 1971-ben írták első közös dalukat egy hokedlin. Ez volt Az ócska cipő, így kezdődik: Az ócska cipőt egy este már, oly vastagon lepte a sár, hogy végül megállt, csak bámult Desiré. Desiré így suttogott: Istenem, istenem, micsoda vidék, micsoda egy ócska vidék, a cipőm, milyen ócska már. Mintha két álom összeért volna, és angyalok suhantak át azon az ócska szobán, mint Hrabal albérletében. Aztán a szerzők vidáman elszaladtak az Izolabella nevű eszpresszóba, és nem végezték ott holtan, viszont a felszolgálónőt, a gyönyörű Zsuzsikát stírölték, és vodkát fogyasztottak, miközben megismerkedtek.
És aztán csak úgy ömlöttek a dalok, mint amikor az ember belecsap a falba, és kizúdul a víz. A legenda elkezdődött, az ócska vidék meg azóta is ugyanolyan, csak átfestették a díszletet. 1972-ben a huligánok elutaztak Párizsba, és általános meglepetést keltve nem disszidáltak, azaz visszatértek a Magyar Népköztársaságba.
A Huszonötödik Színházat először nem akarják, Bereményi kissé nyers is, tehát őszinte, aztán valaki felhív valakit, már nem is érdekes, és 1973 márciusában először hangzik el A dal nélkül. Cseh Tamás a színpad előtt játszik, behátrál és nekidől, mint a szélnek, biztonságot keres. Pedig az többé nem lesz, mindennap meg kell halni egy kicsit. Vérsüllyedés, vérnyomás-emelkedés, rosszullét. Mikor múlik el? Az első szám után, a negyediknél vagy csak a végén? A függönyt szorítja, Bereményi meg a karját, és minden este azt mantrázza, nem te vagy a fontos, hanem a dalok. Ne magadra figyelj, csak a dalt vigyázd, merülj bele mindegyikbe külön-külön, bújj a bőrükbe, húzd őket magadra. Dalt dal után. Tamás, nem te vagy a fontos, hanem a dal. Jó útravaló egy életre.
Úgy kellett kilökdösni a színpadra. Pedig a legnagyobbak közül való. Vagy tán éppen azért. Aztán persze egy kis cinkos hunyorgás és félmosoly, és a közönség a lábai előtt hever, pedig még el sem kezdte. Nyilván nagyon szeretjük ezt a nyavalyás énekest, aki kimondta, helyettünk, magyarul. És akkor most elő az érzelmekkel, mint gitárt a tokból. Cseh Tamás első hangfelvétele idején tizenegy éves vagyok, tehát kimarad, nem úgy, mint Varga Zoli, amint felbőrözi Noskó Ernőt, mert azt láttam, a foci előbb jön a dalnál. A Huszonötödikről annyit tudok, hogy Hofi Géza Jobba Gabival szórakozik a tévében, Jobba Gabi remek színésznő, és gyönyörű szemei vannak, ebből megtanulom, hogy nevekkel és nemekkel olcsó viccelődni. Aztán felgyorsulnak az események, a Levél nővéremnek megjelenése idején, túl Salingeren, Le Clézión és Adyba habarodva Bereményi szövegei már revelációk, a nyelv birtoklása örömmé válik, Cseh előadásmódja pedig etalonná. A felismerés, mint sortűz, hé, ember, itt most rólam énekelnek, a hazámról, a szomorú kis életemről, a kilátástalanságról, rémes és érdekes figurákról, és költészet van és műfajteremtés, valami eddig nem hallott. Van saját Dylanem, Leonard Cohenem, Viszockijom, Serge Gainsbourgom. És ez azóta is tart, a nyolcvanas évek sapkában jöttek, aztán Cseh és Bereményi még a gatyaváltással is tudott mit kezdeni, pedig az ismét embert próbáló feladat volt, a fiókokban rekedt remekművek csak nem akartak előkerülni, vissza kellett menni Hamvasig.
Bereményi közben elkészíti minden idők legjobb magyar filmjét, az Eldorádót és Várkonyi óta a legjobb kosztümöst, A hídembert, Cseh Tamás pedig estéről estére vásárra viszi a bőrét, mint egy Lee van Cleef, hátat a falnak és megdögleni, ő tudja ezt igazán remekül. Rock and roll-sztár és katona, na ezt csinálja valaki utána.
Végül, de nem utolsósorban egy vidám képzavarral nézzünk bele a lemezbe. Az első tizennyolc felvételből öt eddig nem jelent meg, köztük a hetvenes évek kamaszainak himnusza, a Ha Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer. Viszont olyan dalok társaságába kerültek az ifjoncok, mint a gyönyörűséges Fűszálszobám, a Sohase láttam, az Arthur Rimbaud elutazik, a Lee van Cleef (hej, hej, hej) vagy a Petőfi halála, amelyekről a felületesebb rajongók nem is gondolnák, hogy hetvenháromban már léteztek. A CD 1974-ből származó bónuszfelvételekkel zárul, négy első kiadással, mint Az atmoszferikus gondolat hidrológiai kicsapódása, a vége pedig a Szomszédom, Cseh Tamás.
Bizony, szomszédom az Úr Jézusban.

Cseh Tamás:
A DAL nélkül… (Hungaroton, 2009) l l l l l