Varsó kapujában

Nem-nem. Nem súlyos, nem nagyarányú, hanem megsemmisítő, megalázó, nemzetközi összehasonlításban is feltűnő mértékű vereséget mért a vezető ellenzéki erő a kormányzó szocialista pártra a tegnapi európai parlamenti (EP) választásokon. S ez akkor is így van, ha a Fidesznek előzetesen egyes felmérések ennél is nagyobb győzelmet jósoltak. Amit most az ellenzéki párt megnyert, mégiscsak egy választás volt, nem közvélemény-kutatás. Az MSZP-t pedig nem az ilyen típusú szavazásokra gyakran jellemző protesthangulat, hanem hagyományos bázisa megroppanása sújtotta. Azok számára, akik a következő hetekben pontosan meghatározható politikai érdekből nem erről, azaz a voksolás belpolitikai esszenciájáról akarnak majd inkább beszélni, a legfőbb kapaszkodót a várakozásokhoz képest alacsony részvétel jelenti. Csakhogy a magyar választók aktivitása miatt senki sem ültethet minket Európa szégyenpadjába. Sőt, a régióban nálunk volt a legmagasabb a részvétel.
A belpolitikai erőtér nagyjából 2006 ősze, az önkormányzati választások óta érzékelhető átalakulása újabb állomásához érkezett vasárnap. Az ezredforduló előtt rögzült struktúrát két, nagyjából egyenlő támogatottsággal rendelkező gyűjtőpárt, mellettük egy-egy kisebb parlamenti és a Fidesztől jobbra egy hol parlamenti, hol azon kívüli csoportosulás jellemezte. Őszöd, a gyurcsányi politika, majd a baloldal kormányzásra való képtelenségének lelepleződése megbontotta ezt az egyensúlyt: az MSZP lassan elbúcsúzhat nagypárti státusától. Már nem is a Fidesz, hanem a Jobbik a fő ellenfele, vele került egy súlycsoportba (íme, a következő kampánykérdés: ki lesz a második erő?). Eleve minden mindegy alapon folytatott, negatív, a kampánycsend intézményét is felszámoló korteskedése a mély identitásválságát is kifejezte. Olyasmivel büszkélkedett, amihez semmi köze (lásd felújított templomok). Persze mit is tehetett volna, ha hét év országlás után nem tudja mondjuk a kész négyes metró fotóival a brosúráját díszíteni?
Az a párt, amelyik egy ilyen választáson nem tudja megugrani az ötszázalékos küszöböt, gyakorlatilag lemondhat arról, hogy a következő ciklust is az Országgyűlésben töltse. Különösen igaz ez a régi parlamenti szereplőkre. Az úgynevezett SZDSZ régóta kiérdemelt bukása tegnap késő este alighanem fellendítette a pezsgőt is árusító boltok forgalmát. Az MDF most újra éppen hogy vette az akadályt, ám nem lehet biztos abban, hogy a mutatvány legközelebb is sikerül. A Jobbik szereplése viszont áttörés; jóval többet ért el annál, mint hogy elfoglalta a MIÉP megüresedett pozícióját a nemzeti radikális szélen. (Sikeréhez nagyban hozzájárul a balliberális pártok kormányzása, retorikája és kampánya, amiért azért illene köszönetet mondania.)
A Fidesz–KDNP esetében már akkor is történelmi tettről beszélhetnénk, ha „csak” a szavazatok és így a mandátumok felét szerezte volna meg. Országos listás választáson ugyanis eddig egyetlen párt vagy pártszövetség sem ért el ilyen eredményt 1990 óta Magyarországon, s ilyesmire a nemzetközi színtéren is alig találunk példát. Ne feledjük, hogy a párt számára csapdahelyzetet teremtett ebben a kampányban a felmérések mennyországvíziója: egy eleve megnyertnek kikiáltott választásra nem egyszerű mozgósítani a híveket.
Azonban a Fidesz szavazat- és mandátumaránya meghaladja az ötven százalékot, ami akkor is felgyorsíthatja az MSZP és a Bajnai-kormány eróziáját, ha a kormánypárt vezető politikusai kezdetben makacsul a részvételi arányt emlegetik majd. A magyarországi baloldal egy nagy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy a néhány éve megsemmisítő vereséget elszenvedett lengyel testvérei sorsára jusson. A szocialisták mondhatják, hogy az EP-választásnak nincs közjogi következménye, és egy évig még mindenképpen ők kormányoznak, de azt is véssék az eszükbe: nincs olyan mély gödör, amit nem lehet még lejjebb ásni.