Chuck egy kicsit

I N F R A K U L T Ú R A

Alighanem minden nemzedék elveszett. Scott Fitzgeraldéké, Ginsbergéké, a nagynak nevezetteké, az X Generation. Ugyanakkor ez az egész nemzedékezés elég nagy baromság. Minden nemzedék egy része ténylegesen elveszik az élet sűrűjében, mert túl intelligens és érzékeny, másik része mert elementálisan sötét, harmadik része meg észre sem veszi, hogy el kellene vesznie, mert dolgozik. Koroktól függetlenül nagyjából mindig így tagozódunk és ágyazódunk. Legfeljebb az elveszettség irodalmi ábrázolásának minősége romlik folyamatosan, bár akadnak kivételek. Mindez Chuck Palahniuk Láthatatlan szörnyek című regényéről jut eszembe. A szerzőnek ez a harmadik kötete a Cartaphilus kiadónál a Cigányút és a Harcosok klubja után, és szintén viszolyogtató és lenyűgöző egyszerre. Palahniuk sztáríró. Valószínűleg nem lenne az, ha a Harcosok klubjából nem készül film 1999-ben Brad Pitt és Edward Norton főszereplésével. Pedig a könyv is pontos, idézzük ide az egyik főszereplőt: A legerősebb és a legbölcsebb férfiak állnak itt körülöttem. Látom a nagy lehetőséget, és látom, ahogy pocsékba megy. Egy egész kib…ott nemzedék benzint árul, kaját tálal, vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok igézetében kocsikra gyűjtünk, gyűlölt melót végzünk, hogy legyen pénzünk a sok fölösleges szarra. A történelem zabigyerekei vagyunk, nincs se célunk, se helyünk. Nincs Nagy Háborúnk, se Depressziónk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi depressziónk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk.
A történetben, miután mindenkinek már csak az erőszak és a fájdalom maradt érdekességként az életből, hősünk paramilitáris osztagot szervez az agonizáló létező kapitalizmus központja, a pénzvilág ellen, majd a végén össze is dőlnek a hatalmukat jelképező falloszszerű üveg-acél tornyok. És néhány évre rá, szeptember 11-én aztán a valóságban is összedőltek, ami szintén nem tett rosszat Palahniuk ázsiójának. Ezenkívül ügyes író is, mint Coelho egy másik műfajban, tudja, mi kell a közönségének. És ezenkívül még jó író is, ezt onnan tudom, hogy bár szereplőinek sorsa egy fikarcnyit sem érdekel, a könyvet mégsem hagytam abba, mint például Bret Easton Ellis műveit. Egy könnyed fordulattal mondhatnánk, hogy a Láthatatlan szörnyek a Harcosok klubjának női verziója, ami jól hangzik, de legfeljebb annyi igaz belőle, hogy Palahniuk megint behúzott egyet a történelem eddigi legrafináltabban aljas rendszerének, ami konzumidiótákat termel ki magából, akik boldogan asszisztálják végig az elpusztításukat. Terepe ezúttal a divat világa, ahol laboratóriumi körülmények között lehet vizsgálni az arcokat, akikre nemrég egy liberális ismerősöm azt mondta, hogy néha érti az ultrajobbosokat. A mű kicsit persze olyan, mintha megint csak bekapcsolta volna az erőszak programot, de hát ez a nagy ukrán–amerikai mítosz része. Palahniuk minimalista, úgy ír, ahogy egy finn építész várótermet tervez, de a maximumot hozza ki magából. Hogy van-e benne szeretet is, még mindig nem tudjuk.