Circus Minimus

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Keressük meg az embert Mr. Bean mögött! Benny Hill, az ember. Latabár valódi arca. Micsoda bohóc is volt Ruttkai Éva, Psota Irén vagy épp Dayka Margit! És mekkora emberek voltak! A cirkusz évezredek óta meghívásos alapon az értelmiség díszvendége. Ha egy nagy gondolkodónak amúgy istenigazából épp semmi eredeti nem jut az eszébe, hát elkiáltja magát, hogy tekintsünk a bohóc álarca mögé. A bohóc emberi vonásainak megmutatása garantált, automatikus siker az értelmiségi szektorban. Ez hajnali ötkor is mély gondolat. Hogy a bohóc: ember. A leleplezés amúgy elvileg a bulvár reszortja volna, hisz a magazinok folyamatosan leplezik le a hírességek titkait, a bohóc rejtett arcának megmutatása viszont shakespeare-i magaslat és Thomas Mann-i novella. Leleplezni a bohóc igazi arcát akár egy bölcsészdoktori disszertációval is felérhet. Olyan ez, mint az avantgárd. Úgy lehet kezdeményezni, mintha korábban senki sem kezdeményezte volna. A bohóc mélysége is olyan mondanivaló, amely az örök újdonság színében képes tetszelegni.
Kepes András ilyen szellemi előzmények nyomán határozta el, hogy nézzünk most Győzike mögé. Leplezzük le végre a bohóc emberarcát! Mutassuk meg végre, sok hányattatás és hajtűkanyar után, hogy kicsoda is valójában ez az ember! Tárjuk fel ennek az embernek a rejtett mélységeit! Hát Győzike mély, annyi szent, ám az, hogy bohóc-e, kérdés. Talán ez az egyetlen igazi kérdés, amely felvethető a riport és Győzike, alias ifj. Gáspár Győző kapcsán.
A valódi komédiás nyilvánvalóan szerepet játszik. Azt, hogy Mr. Bean és Rowan Atkinson két különböző személy, tiszta pillanatainkban feltételezzük. Azt is tudni véljük olykor, hogy Szőke András nem Berényi Miki a Barátok köztből. Aki eléggé bátor, az tiszta pillanataiban azt is tudja, hogy George Cloony nem orvosegyetemet végzett, hiába Ross doktor a Vészhelyzetben. Jockey Ewingról is elhisszük néha, hogy egy bizonyos Larry Hagman nevű színész alakítja, és ha nagyon okosak akarunk lenni, még azt is megálljuk, hogy ne küldjünk pénzt Isaura felszabadítására. Ettől vagyunk felnőttek. Ez a tudás emel bennünket a tizenkét éves korhatár fölé. Ha nem tudunk különbséget tenni színész és karakter közt, visszatértünk a gyerekszobába. Márpedig a Kepes-műsor sugalmazása szerint épp ide száműzött vissza bennünket Győzike. A gyerekszobába. Olyan szintre, hol immár nem tudni, mi a valóság, és mi a mese. Csakhogy ami a gyermekkorban mese, az a felnőttkorban manipuláció. És semmiképp sem komédia. Játszani emberek hitével, érzelmeivel? Tudatosan becsapni embereket? „Játszani is engedd”? Így ne engedd!
Most úgy írok, mint egy újságíró. Mint egy kibic, akinek semmi sem drága. Mint valaki, aki nem érintett. Pedig hát joggal mondhatják: ő is benne van ebben az egészben. Mondhatják, Sebeők is egy celeb. Oké. Ha már Győzike vallott Kepes Andrásnak, akkor hadd valljak én is – nem először és talán nem utoljára – erről dologról a Magyar Nemzet olvasóinak. Nos, kérném tisztelettel, a helyzet a következő. A Big Brother-házba beutalva, majd onnét kijőve igenis nagyon elszántan és nem elszálltan magamtól úgy döntöttem, hogy celeb leszek. Hobbiceleb. Sztár. Ha már megadatott, kipróbálom, milyen is ez. Hemingway a bordélyt kóstolgatta, én a bulvárt kóstolgatom azóta, és megpróbálok jó lenni az adott műfajban, de azért van egy bizonyos határ, amelyet soha nem lépek át. Hol is ez a határ? Filozófiai okfejtés helyett álljon inkább itt egy aranyos történet, amiből mindjárt megérthetik.
Tavalyelőtt, amikor a Hír Tv vendégeként mindennap kijártam a Szigetre, drogdílernek nézett ott egy olasz punk. Ez aztán a sztori! Nosza, betelefonáltam az illetékes bulvár elvtárshoz, hogy kapás van, és már lebegett is lelki szemeim előtt a fejléc: Sebeőköt drogdílernek nézték a Szigeten! „Ez tényleg jópofa – válaszolta az illetékes bulvár elvtárs –, de nekünk így gyönge. Ha bevállalnád, hogy kamaszkorodban egyszer marihuánás cigarettát szívtál, az viszont már jó volna, sőt akár címlap is lehetne belőle.”
Sem cikk, sem címlap nem lett belőle. Valahol túl az Óperencián, mese és valóságshow közt itt van nálam az a bizonyos határ, amelyet sohase lépek át. A finom csúsztatások, a művészies fricskák még beleférnek a pakliba, de a fogyasztó tudatos megtévesztése már nem. Sikerért sem leszek a saját karaktergyilkosom.
Ami pedig Győzikét illeti, valamikor komolyan a barátomnak reméltem ellentétek vonzzák egymást alapon, de rá kellett jönnöm, ő valójában nem az a nyíltszívű cigány gyerek, akinek sokan hiszik, hanem egy zárt szívű üzletember. Érzelmileg csak a családjához ragaszkodik, egyébiránt csak érdekei vannak. Amíg általam nyilvánosságot remélt, addig tartott a nagy barátság nála. Mióta úgy érzi, hogy személyemre mint trambulinra többé már nincs szüksége a nyilvánossághoz, normálisan még csak beszélni sem lehet vele. Nem sérül itt tehát semmiféle barátság, ha megírom Győzikéről, amit gondolok.
Úgy gondolom, a bohóc épp azért vonzó, mert korlátlanul őszinte. Akár a királyi bolond. Bohóc, bolond. Sohase hazudnak. Egyetlen nagy hazugságuk, hogy bohóc létükre ők is emberek. Szomorúak is akár, a porondról lelépve. Csakhogy a hazugság nem szomorúság, ebből eredően a hazugságtitok leleplezése más minőségű intellektuális teljesítmény, mint a szomorúságtitok leleplezése. Itt van például Gyurcsány Ferenc. Ő is táncolt, mégsem bohóc. Ha leleplezik, nem megdicsőül, hanem megszégyenül.
Kepes András besétált Győzike csapdájába, mikor elfogadta, hogy riportalanya bohóc, aki a leleplezés által nem megszégyenül, hanem megdicsőül. Táncolj, Feri, búcsúbuli! Táncolj, Győzike? Táncolj, Kepes?