Holdpont

Ezerkilencszázhatvankilenc mozgalmas év volt földön, vízen, levegőben. A teljesség igénye nélkül: elindult az első Concorde, a hippik szeretetkultuszát felváltotta a gyűlölet éve, működésbe lépett az internet elődje, az Arpanet, és Jan Palach felgyújtotta magát a Vencel téren. Meghalt Eisenhower, Ho Si Minh és John Steinbeck, Samuel Beckett kapta az irodalmi Nobel-díjat. De Gaulle tábornok visszavonult, utoljára lépett fel a Beatles kiadójuk, az Apple székházának tetején, 99 évet kapott Martin Luther King gyilkosa. A japánok feltalálták a videokazettát, a mindig találékony izraeliek viszont egyszerűen lenyúltak egy komplett hajónaszádot egy francia kikötőből, a Rejtő Jenő-i fordulatra a blokád miatt került sor. Nálunk elindult az első színes tévéadás, de mindenki fekete-fehérben nézte, valamint a kalauz nélküli villamosközlekedés, ötven fillérbe került egy gombóc fagyi, és Losonczi Pál elsajátította az összes létező afrikai törzsi táncot.
Egy bizonyos napra viszont mindenki, akinek életkora megengedte, határozottan emlékszik: 1969. július 20-án ember lépett a Holdra. A szkeptikusok szerint ugyan az akciót egy kitűnően felszerelt nevadai stúdióban rögzítették, de azért mégis az a valószínűbb, hogy Neil Armstrong, majd Edwin Eugene „Buzz” Aldrin tett egy történelmi sétát a Hold felszínén, és kitűzték az amerikai lobogót. Ekkor hangzott el Armstrong reklámszövegírókat és filozófusokat megszégyenítően frappáns mondata: „Kis lépés egy embernek, nagy ugrás az emberiségnek.” És állítólag egy másik is arról, hogy látja a Mikulást, de ez aztán megmaradt az ufológiai szubkultúrában. Az oroszok viszont valószínűleg csillagokat láttak, hiszen a holdra szállás inkább volt politikai, katonai fegyvertény, mint tudományos. Az amerikai űrprogramot és a Hold becserkészését még Kennedy elnök hirdette meg, de aztán a ruszkik jobban belehúztak, és a vetélkedés a fegyverkezési és ideológiai verseny szerves részévé vált. És mivel az ellenség előbb küldött kutyát és nőt a világűrbe, az amerikaiak számára egyetlen méltó válasz maradt, megvalósítani Verne Gyula elképzeléseit. Azon a napon, aki csak tehette, a televíziókészülékek előtt ült, és lélegzet-visszafojtva figyelte az eseményeket (egyébként ausztrálok közvetítették, mert úgy jött ki a lépés).
Az emberiség több évszázados álma és vágya teljesült, amit részben a kíváncsiság, részben a kalandvágy motivált. Egy ősi, közös istenség megismerésének lehetősége mindenkit felvillanyozott, a kollektív tudattalan közös emlékei elementáris erővel törtek fel a kiegészítés reményében. És aztán nem történt semmi. A holdra szállás nem döntött el semmit a földön, így aztán az ember magára hagyta Szent Ferenc kedvenc nővérét. Harminchét éve senki nem járt ott. Alighanem ez a Hold szerencséje, az maradhatott, ami. Veszélyeshulladék-lerakó, katonai támaszpont és fegyenctelep helyett az örök nő princípiuma, az átváltozás, ismétlődés, növekedés és fogyás, halál és újjászületés hátborzongatóan gyönyörű jelképe, vetés és aratás idejének, tengerek mozgásának meghatározója. És a remény záloga. Egy kínai legenda szerint ugyanis ott ül egy akácfa alatt a Holdbéli Nyúl, és egy mozsárban töri a halhatatlanság elixírjét. Lehet, hogy Armstrong őt látta.