Pop

Vajon mennyi idő alatt felejti el a világ Michael Jacksont? Elvist és John Lennont nyilván jó sokára, ők messzire néztek a popzene ketrecéből. Jackson egészen más világ, így az ő esetében még nehezebb megjósolni. Lehet, hogy bekerül a történelemkönyvekbe. Huszadik század vége, huszonegyedik század eleje. Erőszak, depresszió, plasztikai sebészet, gyógyszeripar, Moloch az oltáron, végletek és véglények, a nemek össze- és elmosódásának kezdete, szupermodellek és médiaterror, bizarr horrormesék. Ez volt a pop. Egyik csillagát (sztárját) és áldozatát Michael Jacksonnak hívták. Senki nem tudta, hogy ki volt ő valójában, ő maga sem. Az utolsó előtti szuperbirodalom irodalmának egyik tehetséges képviselője egy bombasztikus mondatában azt írta, a Télapó Isten előzenekara. Így volt ez valahogy Michael Jacksonnal is. Kreáció kifutóra, pénzforrás az utolsó leheletéig. Amikor már nem volt más, mint néhány kapszula. A Télapót a Szovjetunióban gyártották a dekadens Mikulás pótlására, MJ-t az Egyesült Államokban. Mert az emberek elfordultak az Istentől, de azért még hasonlítani akartak valakire.
Michael Jackson első pillantásra talán gyengének tűnt, pedig erős volt. Elvették a gyerekkorát, hát visszaszerezte. Elefántokkal, vidámparkkal, gyerekekkel és királylánnyal. A bulvármédia is tette a dolgát, azt, amiért a gazdái tartják. Felemelte, majd jól megrugdosta, hogy aztán most a gyászból is kivegye a részét. A gyászszertartást (természetesen „minden idők egyik leglátványosabb” ceremóniáját) ugyanis „élőben” közvetítették a tévék, a nézettségi mutatók valószínűleg valahol a Lady Diana Spencer-i magasságban akadtak ki. A tetemcafatokból is jutott mindenkinek, tökéletesen koreografált ember- és szervkereskedelem ez. Az üzérek öt- és tízezer dollár között árulták a jegyeket a szertartásra, és természetesen szépen fogytak a pólók is az elhunyt képmásával. Ez már tényleg Thriller. A kisorsolt ingyenes jegyekért egymillió-hatszázezren jelentkeztek, közülük nyolcezerhétszázötvenen kaptak kétfős belépőt. Ami egyébként meglepő visszafogottságról árulkodik, csoda, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy egy baseballstadionba tegyék a show-t.
Amiről egyébként Freddie Mercury óta tudjuk, hogy bármi történjék is, folytatódnia kell. Olyan nincs, hogy valami vacak kis haláleset vagy ilyesmi miatt porszem kerüljön a gépezetbe. Hamarosan megjelennek majd a Michael Jackson parkőre (fővadásza, urológusa, nagymamája, csimpánza stb.) voltam típusú viszszaemlékezések és összeesküvés-elméletek, de addig is máris kiderült, hogy Jackson két héttel a halála előtt fejezte be egy titokban készült videoklip forgatását. A Dome Project munkacímet viselő produkción öt héten át dolgoztak, és négy helyszínt állítottak fel. Az egyik egy temető volt. A thriller, a legenda folytatódik.
Amire a főszereplő felettébb alkalmas. Titokzatos és értelmezhetetlen, szinte láthatatlan, akiről nehéz feltételezni, hogy ne gondoskodott volna a hibernálásáról.
A hollandiai Eindhovenben van egy Michael Jackson-szobor. Úgy jeleníti meg az énekest, mint egy sci-fi hős és egy hadvezér különös elegyét. Meglepő módon ebben van is valami. Egy másik popikon, Andy Warhol elhíresült mondása szerint tizenöt percre mindenki lehet sztár. Jövendölése a telefonnal készített filmek és az internet korában fényesen beigazolódott. Negyven évre rá már lényegesen bonyolultabb a dolog. Michael Jacksonnak sikerült. Rettenetesen magányos lehetett.