Szocialista fantom

Fantomképe már van Lendvai Ildikónak az MSZP új miniszterelnök-jelöltjéről, mondta a tévében. Ez roppant megnyugtató. Reméljük, nem olyan fotókról van szó, mint amiket Zuschlag Jánosról csináltak: jobbról, balról meg szemből. A pártelnök asszony a szocialista fantomot fiatalnak képzeli: olyan fiatalnak, akit mi, közönséges halandók nem is ismerhetünk, mert nem a büszkebátor fertőben, nem a gyurcsányista politikai bizottságban, hanem valahol a romlatlan, szociálisan érzékeny vidéken dolgozott a nép boldogításán. Az oldalunkat is kifúrhatja, ki lehet ez a csodalény, de puszta logikával csak annyit következtethetünk ki róla: mindenképp férfiú az illető, mert tökkopasznak kell lennie. Ha fiatal létére nem volna az, akkor Lendvai – kongresszusi programhirdetésének egyetlen kézzelfogható pontjaként – már réges-rég kitépte volna a haját, mert őnagyságát öregnek merte nevezni. (A helyes, alakias megszólítás: Örökifjú Elvtársnő.)
Naivul azt reméltem, hogy a frakcióvezetőként vasmarkúnak megismert Lendvai kényszerű elnöki megkoronázása egyúttal az MSZP ráncfelvarrásával is együtt jár majd. Hát nem. Ennél nagyobbat már nem is lehet bukni, mint amekkorát buktak az EP-választásokon, ám a problémák szőnyeg alá seprése olyan mértékben folytatódik, hogy a vörös bársonyszőnyeg hovatovább púposabb, mint a Mátra. (És sokkal büdösebb is.) Pedig még el is mentek a mozdonyfordítóba, bár most nem volt ott Göncz Árpád pipec sárga sálban, mint legutóbb. Józan ésszel nem lehet érteni, vajon miben bíznak. Hogy a most mért egyszámjegyű támogatottság csak úgy magától felszökik kétszámjegyűre? S hogy ennek a legbiztosabb módja, ha kibővítik a lázadozókkal a központi (választási) bizottságot? Hogy megneveznek egy miniszterelnök-jelöltet, aki jó svádával és jó dumával ugyanazt a hatást fogja majd elérni a korábbi fan clubban, mint a hebegő Medgyessy vagy a szómenéses Gyurcsány? Lehet eltekinteni attól az aprócska mellékkörülménytől, hogy közben vállvetve tönkrevágták, leamortizálták az országot?
Ez a minapi ismerős kádári alku, a romokon való kiegyezés azt mutatja: az MSZP semmiből nem okult és semmit nem tanult azóta, hogy Lendvai Ildikó ígéretes, ifjú cenzortehetségként a munkásmozgalom rögös útjára lépett. Mintha nem is lett volna ez a húszéves közjáték. Csakhogy ez a húsz év mégiscsak itt volt, s túlnyomórészt Lendvaiék és hű szövetségeseik miatt lett olyan, amilyen. A problémamegkerülő kongresszus (ami előtt a magát csúfondárosan szociáldemokratának nevező Vitányi Iván és köre a pártlapban tette közzé, hogy el az elvtársi kezekkel kreatúrájától, a torpedóként cikázó Gyurcsánytól) nem oldott meg az égvilágon semmit. A politológusok többsége mégis elégedetten dőlt hátra: most már biztosan nem lesznek előre hozott választások, mert a költségvetést áterőltetik, utána meg minek? Hölgyeim és uraim: és rendben van ez így? Osztoznak majd abban a felelősségben, amit a Bajnai-adminisztráció jövő tavaszig összehoz még eladósításban és országromboló válságkezelésben? Még Tölgyessy Péter, a közrádió állandó megmondóembere is dicsérgetni hajlamos Bajnait („ahhoz képest”); miközben másik mondatával elismeri, hogy teljesen fölösleges kör, amit csinál: csak az országot taszítja vele mélyebbre. Mégis ironizál a „libás” jelzőn, amit kritikusai ráaggattak, mintha ez csak afféle stíluseszköz volna – holott a lényegről van szó: rendes demokráciában egy „libás” előéletű, választásokat kicakkoló politikus egyszerűen a közelébe sem juthatna a kormánykeréknek.
Hogy miben bíznak Lendvaiék a csodán kívül, azt nehéz ugyan elképzelni, de ha figyelembe vesszük, hogy a „csoda” némi bolsevik furfanggal előállítható, akkor arcunkra fagyhat a vidor vigyor. Érdemi kormányzás szemlátomást már nem lesz. Senki nem merne azonban mérget venni ebben a hazában például arra, hogy a Jobbik és a Magyar Gárda látványos felfuttatásában a gyurcsányista– szilvássysta titkosszolgálatok teljességgel érintetlenek. A várva várt szocialista „csoda” ugyanis egyetlen fogalomban sűríthető össze: náciveszély. Ha nincs náci, fölösleges az antináci is. Ez az egyetlen terep (az „antifasizmus”), ahol a kormányzásban megbukott szocialisták – történelmi okokból – még hazai pályán érezhetik magukat. (Az egyik fajta diktatúra csinálói mindig féltékenyek a másik fajta diktatúra csinálóira – még akkor is, ha átmenetileg demokratáknak álcázzák magukat.) Ha nem volnának egyenruhában – de szigorúan fegyvertelenül – grasszáló gárdisták, akkor az MSZP pártközpontjában kellene kitalálni őket. Nos, ez talán így is történt. Némi hiba ugyan belecsúszott a számításba: az e célra kiszemelt, szemlátomást nem politikusnak született Vona Gábor elhitte magáról, hogy forradalmár, s botorul áthágta az alkotmányos kereteket. Az ennek nyomán keletkezett csapdába (hogy demokrataként a jogsértők jogait is védenünk kell) azonban nemcsak ő esett bele, hanem az állami erőszak-monopóliumot ideiglenesen bérlő kormányoldal is: a bírósági úton feloszlatott mozgalom elleni brutális rendőri fellépés médiaszempontból számukra bizonyosan kontraproduktív. Időközben ugyanis több intézet is megmérte, hogy az izmosodó Jobbik a rendpárti választópolgárok közül több szavazatot visz el az MSZP-től, mint a Fidesztől. Ha korábban azt írtam, hogy a Gólem elszabadult, akkor most jelentem: hatalmas bébiléptekkel lépeget.
Hogy a kreátorok némiképp megrettentek attól, amit az országra szabadítottak, azt a minapi kétségbeesett Bajnai-nyilatkozat is bizonyítja, miszerint mostantól a tyúklopás is megint bűncselekmény, amit üldözni kell. (Libára nem tért ki.) Virágnyelven ez azt jelenti: kedves Jobbikhoz vándorolt szoci választók, na jól van, mi is tudjuk itt fent, a központban, hogy a végeken mit értenek „cigánybűnözésen”, de értsétek meg, mi nem mondhatjuk ki így. S nem küldhetjük el megérdemelt pihenésre Draskovics Tibort sem, aki oktalanul megalázta a helyzetet a „terepről” ismerő miskolci rendőrkapitányt – tudjátok, ő olyan fontos elvtárs az antifasiszta lövészárokban, hogy úgyszólván érinthetetlen.
Ehhez a pislogó kettős beszédhez képest kell értékelnünk azt a Lendvai-féle arcátlanságot, miszerint a Bárándy-féle durván összeácsolt gyűlöletbeszéd-törvényjavaslat parlamenti elutasítása miatt „mostantól minden holokauszttagadó mondat és neonáci megnyilvánulás mögött ott lesz Orbán Viktor felelőssége”. A máskülönben úri modorú Pokorni Zoltán egy tévéstúdióban keresetlenül el is küldte Lendvait melegebb égtájakra, mondván, hogy a szoci főasszony a tehetetlenségét az ő nácizásukkal kompenzálja. Ám azt már csak én teszem hozzá: az elfuserált cikkelyt például az SZDSZ sem szavazta meg; ők valahogy még sincsenek ott minden holokauszttagadás mögött. Lendvai akkor kicsit visszakozott és árnyalta a vádat: nem ti vagytok nácik, csak bátorítjátok őket azzal, hogy nem határolódtok el tőlük negyedóránként. (Ezt a Gólem életre keltőinek definíció szerint nem kell megtenniük.) Ez a hosszú, fülledt nyár a jelek szerint már ezzel a végtelenül unalmas koreográfiával, voltaképpeni helyben toporgással fog eltelni, miközben fékezés nélkül robogunk az államcsődbe. Úgy tűnik, végképp elfogyott a muníció: a lebegtetett szocialista fantomkép mellett már csak a dühödt fasisztázás maradt politikai mondanivalóként a kormánypárt tarsolyában. Lendvai Ildikó a régi rutinnal cenzúrázza a valóságot. Ha Bacsó Péter élne, nagy sikerű filmjének újabb folytatásában – már csak a mozdonyfordító miatt is – róla mintázhatná a fantomot a szocialista szellem vasútján.