India parlamentjének határozata értelmében többek között új, államilag működtetett iskolákat alapítanak, a magániskoláknak pedig arra kell ügyelniük, hogy az intézetekbe felvételt nyert diákok legalább negyede szegény családból származzon. A kormány emellett hátrányos helyzetű gyermekek számára speciális iskolákat hoz létre. A törvény véget vet annak az elterjedt gyakorlatnak is, hogy az iskolák olykor felvételi díjat szednek a szülőktől, amellyel garantálják gyermekük felvételét. A parlament által meghozott jogszabályt egy új korszak előhírnökének nevezte az emberi erőforrás fejlesztéséért felelős miniszter.
Ám, mint indiai elemzők figyelmeztetnek, nem ez az első eset, hogy mélyreható oktatási reformok bevezetéséről döntöttek az ország vezetői. Indiában oktatási reform néven 1987 óta több programot is meghirdettek, amelyeknek célja többek között a tanárképzés fejlesztése, illetve az egyetemes iskoláztatás elérése volt. A 2001-es alapvető jog című program is azt hirdette, hogy minden 6 és 14 év közötti gyermeknek ingyenessé és kötelezővé kell tenni az oktatást. A legnagyobb indiai politikai alakulat, a Kongresszus Párt 2004-es választási győzelme után miniszterelnökké választott Manmohan Szingh legfontosabb teendői közül a szegénység felszámolását nevezte első számú prioritásának, amelyet többek között az iskoláztatási rendszer átalakításával képzelt megoldani.
Hogy a változtatásra, a Manmohan Szingh által – Franklin D. Roosevelt után szabadon – „New Dealnek” nevezett lépéssorozatra szüksége van az országnak, afelől senkinek sincs kétsége. A statisztikák szerint az 1,2 milliárd lakosú Indiában él a világon a legtöbb gyermek, összesen négyszázmillió. Közel negyedük, hetvenmilliónyian nem járnak iskolába, az ország teljes lakosságának harmada pedig analfabéta. Az elemi iskolát megkezdő száz diákból mindössze tizenketten szereznek érettségit (Európában 50–70 közé tehető ez a szám), az UNESCO Oktatás mindenkinek nevezetű, 129 országot felsorakoztató listáján csak a 102. helyet foglalja el India, ezek szerint kevésbé képes minden gyermek számára ingyenes és kötelező oktatást biztosítani. Az ENSZ adatai arra is rávilágítanak, hogy tizenkétmillió fiatalkorú indiai végez kétkezi munkát iskolába járás helyett, annak ellenére, hogy ez elvileg törvénytelen. Ez elsősorban abból ered, hogy a jóval szegényebb vidéki településeken a nagycsaládokban a szülők inkább pénzkereseti lehetőségeket keresnek gyermekeiknek, minthogy azzal bajlódnának, miként juttassák el őket az otthonaiktól olykor nagy távolságban lévő iskolákba.
Ez jelenti tehát az egyik legnagyobb kihívást az indiai politikusoknak. Miközben a városokban egyre több a korszerű, felszerelt magániskola, ahová csak a jómódú családok írathatják gyermekeiket, addig a vidék – ahol az indiai lakosság 72 százaléka él – egyre mélyebbre sodródik a szegénységbe. A vidéki iskolákban problémát jelent többek között a tanárok hiánya, az állások mintegy 25 százaléka betöltetlen, így előfordul, hogy a diákok órákon át tanári felügyelet nélkül maradnak. A társadalmi hierarchiát meghatározó kasztrendszer pedig a vidéki területeken továbbra is meghatározza a szegények mindennapi életét, noha az indiai alkotmány szerint büntetendő az ilyen jellegű diszkrimináció. A gyakorlatban érvényben lévő kasztrendszer miatt a felsőbb kasztokba tartozók nem szívesen ülnek egy osztályteremben az alsóbbakba tartozókkal. Az a döntés, hogy a magániskolákban a helyek számának negyedét szegényebb diákoknak kell fenntartani, szakértők szerint társadalmi konfliktusokat eredményez majd.
origo.hu
Újra féláron fagyizhat az ország!
