Egyiptomiak

Pénteken meglett a világbajnoki bronz, szombaton hazatért Egyiptomból a magyar U20-as labdarúgó-válogatott, azóta szakadatlanul folyik az értékelés. Ahogy várható volt, hangulatoktól, habitusoktól, érdekektől függően, a lehető legszínesebb skálán. Az egyik szélsőség szerint mostantól aztán semmi okunk a kishitűségre, hiszen van egy mentálisan, morálisan erős, több klasszist felvonultató, vb-érmes csapatunk, erre kell építeni a magyar futballjövőt, sőt -jelent. A másik véglet fél vagy nem szeret felhőtlenül örülni, esetleg csupán elszokott tőle, ezért arra figyelmeztet: térjünk észre, korosztályos verseny miatt viháncolunk, pedig „ezek” csak az U20-asok, semmire sem mentek volna a nagyok között, és soha nem is fognak.
Objektív, megfellebbezhetetlen igazság persze nincs, ne is keressük. Ha viszont lapunk publicisztikai rovatának mottóját hívjuk segítségül – „…a dolgot őt magát nézzük…” –, már nem követhetjük el azt a hibát, hogy készakarva vagy véletlenül egymásba csúsztatunk két történetet.
Mert ha az első kérdés úgy szól, mit adott a magyar labdarúgásnak az egyiptomi vb három hete, a második pedig úgy, mit jelent ez futballunk egésze és jövője szempontjából, teljes nyugalommal felelhetjük először, hogy mindent, másodszor viszont, hogy semmit, és még csak nem is keveredtünk önellentmondásba.
Null-hármas rajt után 4-0-ra és 2-0-ra nyerni, harminc méterről bődületes pipát rúgni, a 112. és a 117. percben gólt szerezve győzni, a 91. percben egyenlíteni, két tizenegyespárbajban is úgy felülkerekedni, hogy háromszor hárít a kapusunk, még a megye I-ben is örökre feledhetetlen élmény minden aktív és passzív szereplő számára. Hát még világbajnokságon – persze, U20-ason –, a földkerekség színe előtt, csehek és olaszok ellen! Igenis, láttunk bravúrokat, csodákat, hősöket, hőstetteket, voltak közös meccsnézéseink, öröm- és dühkitöréseink, éjszakai telefonjaink, hajnali SMS-eink, bódult estéink, nyűgös reggeleink.
Mint régen; és ez messze nem azt jelenti, hogy ezt az U20-as világbajnokságot – mint ahogyan már a kezdet kezdetén leszögeztük – egy gondolatfoszlány erejéig is érdemes és szabad volna tétjében, hatásában, színvonalában az 1954-es vagy az 1962-es, ’66-os felnőtt vb-hez mérni. Hisz aki szombat éjjel Ferihegyen várta a csapatot, valószínűleg azt sem sejti, hol rendezték az előző korosztályos U20-as viadalt. Minek is?
No és azt tudják, hogyan hívták „közös nevezőn” az 1990-es évek elején, a már szétfoszló Jugoszláviában Sukert, Prosineckit, Bobant, Mijatovicsot? Ők voltak a chileiek. Mert 1987-ben, Chilében U20-as világbajnoki címet szereztek, és ezzel múlttól, jövőtől függetlenül bevésték magukat a sporttörténelembe és a szurkolók emlékezetébe.
Lehet, hogy nálunk Komanék, Némethék lesznek az egyiptomiak. És talán többé nem nyernek semmit. Hisz futballunk általános állapota valóban lehangoló, azt ez a társaság sem váltja vagy változtatja meg, képtelen ötlet máris erre a garnitúrára építeni a felnőtt válogatottat, a kezdőcsapat hét-nyolc játékosa valószínűleg nem érik nemzetközi klasszissá, és hogy soha felnőtt vb-n nem vívnak Magyarország–Costa Rica bronzmeccset, arra minden vagyonunkat feltehetjük.
De a pillanatnak ettől még örülhetünk. Hát még, ha három hétig tart.