Gyimesfelsőlokon született, s lélekben sohasem szakadt el attól a tájtól, amelynek karakterét a zöld színek különleges árnyalataiból formálódó hegyoldalak, szálazó fenyők, az ember és a természet közvetlen kapcsolatát tanusító, a tájba belesimuló települések határozzák meg. Nehéz ennek a világnak a lelkét egy-egy alkotásba belesűríteni, Antal Imrének azonban, ahogyan rajzainak sora tanúsítja, gyakran a tus feketéje és a papír fehérje is elég volt, hogy egy-egy bokor, facsoport formáiba belefoglalja mindazt az erőt és finomságot, amely itt találkozik. Talán azért, mert sosem másolta azt, ami a szeme előtt megjelent, hanem a lényeget, a formákba tömöríthető emberi tartalmakat, érzelmeket kereste.
Különböző korszakaiban különböző lehetőségek vonzották, korábbi festményeinek egy része szinte kubisztikus kompozíció, később az olajpasztellben találta meg azt az eszközt, amely hűen közvetített látvány és látomás között. Eszközből egyre kevesebbre van szüksége, utóbbi műveiben szinte a nonfiguralitás határáig jutott, egyre inkább bevonva a nézőt művei világába.

Fontos, új funkcióval bővül a KRÉTA