Az 1943-ban Csíkszeredán született, 1956 után szüleivel Amerikába került Hubertus Sulkowski sikeres nemzetközi jogászként kezdte gyűjteni Csernus Tibor (1927–2007), a kortárs magyar művészet egyik legjelentősebb alkotója műveit, mára a legnagyobb együttest hozta létre a festő képeiből. Hogyan jött létre a műegyüttes?
– Amikor Párizsba költöztünk, Márffy Albin festőművész barátomtól kértem segítséget, hogy kortárs magyar képeket vásárolhassak. Az ő révén ismertem meg Csernus Tibort 1981-ben. Pontosabban először a képeit, mégpedig a Claude Bernard Galériában, amely akkor is, most is az egyik legszínvonalasabb galériájának számított Párizsban. A műkereskedő azonban nem nagyon vett bennünket komolyan. Így hát megkerestük Tibort a műtermében, a Montmartre oldalán lévő Bateau-Lavoire-ban. A látogatások azután rendszeressé váltak, s nemcsak a festői teljesítmény vonzott, hanem azok a nyelvi, kulturális értékek is, amelyek feltárultak a Tiborral való beszélgetés közben. Tizenhárom éves voltam, amikor Amerikába kerültünk, s bár otthon mindig magyarul beszéltünk, mégis eltávolodtam attól az élő, sokszínű nyelvtől, amelyet gyermekkoromban beszéltünk. Tibor viszont olyan ízesen beszélte a magyar nyelvet, mintha soha nem tette volna ki a lábát Magyarországról, s olyan sok érdekes történetet mesélt, amelyekkel valósággal lebilincselte a hallgatót. Kapcsolatunkra jellemző, hogy noha kifejezetten nem szerette mutogatni a képeit, velem kivételt tett. Első feleségemmel, a gyerekekkel is gyakran vacsoráztunk náluk, s mondhatni, igen szoros barátság alakult ki Tibor, felesége, Silvester Katalin festőművész és családom között. A kapcsolat abból a szempontból volt egyoldalú, hogy szinte mindig ő beszélt, felidézte a családi történeteket, a gyermekkorát, sok szó esett szakmai dolgokról is, politikáról azonban alig, mert ő konzervatív volt, én liberálisabb.
– E kapcsolat később sem változott, amit az is mutat, hogy a kiállításon szerepel egy festmény, amelyet Csernus Tibor Christopherről, az ön második feleségétől, Evelyntől született fiáról festett, s egy másik is, amelyet házassági évfordulójukra kaptak ajándékba. De hogyan alakult a művész és a gyűjtő kapcsolata?
– A nyolcvanas években alkalmanként vásároltam egy-egy festményt. Az évtized végétől átalakult a művész-gyűjtői viszony, szorosabbá vált az is, annál is inkább, mivel megváltozott a műkereskedelem, s benne személyesen Csernus Tibor helyzete. A nyolcvanas években virágzott a piac, ő is sokat, jól adott el, részben az Egyesült Államokban is, a párizsi galéria ottani fiókjának köszönhetően, bár gyakran úgy érezte és mondta is, hogy nem azokon az árakon, amelyeket megérdemelt volna. A kilencvenes évek elején azonban jött a receszszió, 1992 után igen kevés képet tudott eladni.
– Amiben nyilván nagy szerepe lehetett a Claude Bernard és Csernus közötti szakításnak. Az önök kapcsolata azonban éppen ekkortól vált még szorosabbá…
– Sőt, kezdtünk arról beszélni, hogy a képek együtteséből Csernus-gyűjtemény formálódik. Ő tartotta fontosnak, hogy bizonyos képek, például a Gólya, amelyet akkor festett, amikor édesapja Budapesten meghalt, hozzám kerüljenek. Bennem is kialakult egy elképzelés, hogy a műveknek előbb-utóbb múzeumba kell majd kerülniük. A kérdés az, hogy hol? Mert Tibor számára fontos volt, hogy francia, illetve egyetemes mércével mérje a művészetét, noha magyarságát mindig hangsúlyozta, s örült a hazai sikereknek is. Sosem kötött kompromisszumot, a klasszikus mesterek mércéjét alkalmazta műveire, nem menedzselte magát – ami persze nem könnyítette meg az érvényesülést ott, ahol annyi jó festő él, mint Párizsban.
– Az utolsó korszakban hogyan változott ez a helyzet? Megrendezhető még egy nagy emlékkiállítás Párizsban a Csernus-művekből, amely pontosan kijelöli a helyét saját kora művészetében?
– Nemzetközi szempontból igen jelentős volt az a nagy kiállítás, amelyet 2003-ban Bad Frankenhausenben rendeztek képeiből, igen tartalmas katalógussal kísérve. Itthon is egyre több műve bukkant fel, majd a Kogart minden korszakát átfogó tárlatot rendezett képeiből. Párizsban is voltak jelek, hogy a festő és galériása közötti kapcsolat normalizálódik, mi igyekeztünk ezért minél többet tenni, de közbejött Tibor váratlan halála. Az oldódás jele, hogy a mostani kiállítás előtt kaptuk ajándékba Claude Bernard-tól azt a Csernus-önarcképet, amely a tárlat felső szintjén látható. A festő nemzetközi reputációja szempontjából is fontos, hogy létrejött ez a „bázis” Budapesten, hiszen nemcsak emlékmúzeum nyílt, de lesz kutatói bázis is, sok olyan pasztell, akvarell hazakerült. Jellemző, hogy amikor a Le Monde kritikusa, Philippe Dagen, akit korábban nem nagyon érdekeltek a Csernus-művek, meglátta őket, azt mondta rájuk: óriási! Ha ezeket ismerték volna, ma ő lenne az egyik legelismertebb festő Párizsban. Előbb-utóbb megcsináljuk az emlékkiállítását, hogy megismerjék e műveket.
origo.hu
Horror kempingezés közben: maszkos, késekkel felfegyverzett társaság várta a túrázókat sátraiknál
