Ítélkezés és kiüresedés

Ki állítja azt, hogy ennek a kornak nincsenek mítoszai, vagy hogy nincsenek mitikus hősei? Vannak. Csakhogy amiről túl hangosan, túl sokat beszélnek, azt azért nem hallani meg rendesen, amiről kiátkozás, karanténba zárás, ellehetetlenítés, agyonhallgatás terhe mellett csak hallgatni lehet, azt meg azért nem.
Elfriede Jelinek Nobel-díjas osztrák írónő – olykor akár szinte piaci kofa módjára is – megküzd a maga mitikus hőseiért, bármi legyen is az ára. Igaz, A zongoratanárnő szeretni nem képes, ám mások odaadása nélkül életképtelen, jellegzetesen XX. századi nőalakja M. Hanecke – a Jelinek regényéből készült film rendezője nélkül – féloldalas figura maradt volna. Valami hasonló a helyzete a Münchner Kammerspiele által a Thália Színházban bemutatott Rechnitz (Az öldöklő angyal) című darabjának igazi hősével is. Ugyanis hiába, hogy a színen végig öt hírnököt látunk, akik öltöznek, esznek, isznak, szerelmeskednek, az igazi hős az a nőfigura marad, akinek a bőrébe bújva maga Jelinek kéri számon sajátos nyelvi csavarral, zenei módon megszerkesztett esszéfutamaiban a bűnösöket, a ki nem derült igazságot, az osztrák társadalom szerinte máig tartó közönyét, a nem elég alapos mea culpázást a rohonci pogrom (180 legyengült magyar munkaszolgálatos zsidó agyonlövése) s az egész holokauszt kapcsán. És még sok minden mást is az osztrákok és a feltételezett elkövetők fejére olvas. Például a halált, a gyászt tabuként kezelő általános korszellemet. Az árnyalatokban, a kisebb és nagyobb bűnökben gondolkodást. Bár Jelinek sok mindenkit megszólít az öt színész által elmondott szövegekben, senkivel sem áll párbeszédben. Minden ellenvéleményt a kontextus vizsgálata nélkül elutasít. Saját abszolút ítélkezési jogát azonban egy pillanatra sem kérdőjelezi meg. Így a darab és az írónő saját belső világa végül kiüresedik, ellaposodik, tapodtat sem jutunk tovább a holokausztfeldolgozás frontján a közhelyszerű jelzős szerkezeteknél. Az egyébként impozáns, gyászoló nőfigura, amelyben antik görög, apjukat, férjüket, gyermeküket kereső-sirató lányok, aszszonyok alakja egyesül Jelinek XX. századi figurájával, nem tud kiteljesedni, univerzálissá válni, hiszen Jelineknek esze ágában sincs, hogy más tömeggyilkosságok áldozatainak nőrokonaival és azok tapasztalataival, gondolataival egyesítse figuráját.
A darab utáni beszélgetés a fentiek jó és rossz következménye. Egy magyar férfi a nézőtérről édesapjáról és annak ikertestvéréről beszélt, akik ott haltak meg Rohoncnál a kereszt alakú majorban, de azóta sem találták meg őket. A moderátor Kovalik Balázs, a Budapesti Őszi Fesztivál főrendezője kijelentette, a színháznak nem feladata, hogy az áldozatok tetemének felkutatásában részt vállaljon. Egy néző hölgy ezek után külföldi segítséget kért – a német színészekre és a dramaturgra buzgón tekingetve –, mivel szerinte Magyarországon az utóbbi időben nagy lett a náciveszély.