Majmok a ketrecben

Sokasodnak a díszdobozok és a csomagok, alakulnak az életművek, már ha valaki volt olyan szerencsés. Ha nincs összehajtott gerinc, amely minden pillanatban megroppanhat az átmeneti kor botrányos mindennapjaiban. Persze hajnal van megint, a kijózanodás iszonyatos pillanatai. Átértelmezések, nagyjából minek, de mégis. Visszajönni, bár nem ér semmit a dal. Mindez arról az embert próbáló feladatról jut eszembe, amit a legújabb Ákos-csomag jelent. Kezdjük hát a kis papírborítóssal! Ákos 40+1 – turné, 2009, Gumicukor. Az új dal vezeti fel, a cím elsőre átlagos, aztán elindít. Van egy falu, az enyémtől nem messze, volt ott egy csárda, lencselevese páratlan, olyan kacsát adtak fel, hogy az valami elképesztő, bora jó. De a legfontosabb szegmens az Imre nevű főúr volt, egy itt maradt Vendelin, az örökkévalóság biztosítéka. Szakszerűség és szeretet. Jancsó egyébként filmet forgatott a helyről, betyárokkal, leányrablással. Na, ebben a faluban most gumicukrot gyártanak. Ez az a haza, amelyben élek. Még két dal található a hanghordozón, Bonanza Banzai-szerzemények, természetesen átértelmezve, hiszen erről szól, ha valaki elmúlik negyven, vagy eljön a negyvenegyedik, ihaj, Csuhraj. Hát nagyon mások lettek, előnyükre, kijött belőlük, ami addig talán lappangott.
A következő lemez már durvább feladat, dupla CD, Ákos 40+, turné 2008–2009, koncertalbum. Ezt úgy kezdtem, mintha nem ez lenne a munkám, rögtön a kedvenc számomnál, Majom a ketrecben. Jogos kíváncsiság ugyanis, hogy mi történik, ha a metálból sanzon lesz, hiszen maga a turné is arról szólt kicsit, hogy átrakódnak a dolgok. Nos, reveláció. Az az érzés, ami csak a legjobb rock and roll koncerteken bukkan elő kitüntetett pillanatban, áll a szőr a karon, nincs mese. Amit az eredetiben esetleg elsikálnak a gitárok, az most durván előmászik, mint a nyolcadik utas, hiába csak félig él, aki nem szabad. Átirat. Jó, de mi is az? Az életünk? Azt írtuk át húsz év alatt, a Losó kocsmájának parádés éjszakáitól mostanáig, ó, bárcsak érteném, a fény, a Jézusé most lobban fel? A többi dettó. Azt, hogy Ákos a legnagyobb popsztár Magyarországon, eddig is csak kekecből volt érdemes feszegetni, azt is minek. Úgy tűnik, az idióta lenácizás is belefért az embereknek, szeretik. Az evangelizációba meg, ugye, igen nehéz belekötni. Örömhír, barátaim, közvetítsünk szerényen, mint egy magyar meccset! Nem csak letöltik, veszik is. Most azonban valódi paradigmaváltás történt. Vagy nem. Vagy csak ez a folytatás. Az egymásra találás folytatása. Mert az Ákos-dalok rendkívül személyesek, megszólítósak, olyanok, mintha rólunk szólnának. Más műfaj, de a Cseh Tamás-daloknál érzi ezt az ember feszt, na, én is ezt gondolom, basszus, ez történt velem, így feküdtem le, így ébredtem fel. Na, ez a popzene csodája, testek a járdán.
A harmadik etap ugyanez DVD-n. Még egy akusztikus turné, ezúttal látvánnyal. A technikai maximalizmus számomra a legkevésbé érdekes, bár bámulatos, ahogy azok az észrevételek is elsuhannak lágyan, hogy mi van a magabiztos intonációval. Van. Az viszont érdekes, mennyire elegáns ez az egész, hogyan öltözik fel zenekar és közönség. Valami közösre készülve, amelyet az összekötő szövegek tovább erősítenek, és itt csak a Mel Gibson-féle Passióról szólót emelném ki. Bowie-nak van egy ilyen CD-DVD-je, ahol ennyire fogják egymást a résztvevők.
És ha már itt tartunk, ejtsünk néhány szót a zenekarról is! Párját ritkító alázat és tökéletes jelenlét. Talán ez a legtöbb, ami adható. Az egész pakk meg, úgy, ahogy van, a mostanság sokat emlegetett magyar dal legszebb pillanatai közé tartozik. Az van még hátra, hogy ha valaki itt tart, akkor most már azon kell gondolkoznia, mi lesz, ha ad neki még egy harmincast a Teremtő. Van egy Ákos-képem. Még néhány aréna természetesen, aztán irány valahová, ahol mindig süt a naptesó, és esetenkénti felbukkanás egy furcsa kocsmában, zongorára dőlve, vörösbor kitöltve, énekelni kicsit. Csak úgy.
Ha már David Bowie is benézett a képbe, neki is van egy komoly szériája már megint. Limitált kiadás, kettesével, ráadásul érdekes koncepcióval. A Heroes például a Lodgerrel került egy dobozba, míg a Young Americans a Lowval. Ha én vagyok a raktáros, ezt megfordítom, történjen bármi is. A Heroesnál, ugye, alig létezik jobb hanglemez a világon, ha nincs meg, villámgyorsan rohanni a sarki boltba, amíg nem késő! A legfőbb trendkészítő itt olyan arcokkal vette körül magát, mint Brian Eno, Carlos Alomar, Robert Fripp és Tony Visconti, és egyben megteremtette az első magabiztos összeköttetést a pop és a kortárs zene között. Megkerülhetetlen, mérföldkő, igazi meglepetés azoknak, akik a Let’s Dance-en vagy az ikon periodikusan változó hajszínén szocializálódtak. A hetvenes éveket tapostuk ekkor, ez Bowie legsúlyosabb, legmerészebb, legdurvább berlini korszaka. Abba a városba (West Berlin) mindenki belehalni utazott. Kemény drogok, kemény lányok, kemény srácok. Megjelenik Lou Reed, és néha feltűnik egy kreutzbergi kocsmában Rainer Werner Fassbinder. Bowie-ból kijön a V-2 Schneider és a Neuköln, és persze a címadó dal, a Heroes. A hősök, akik mindannyian lehetünk egy napra, ha odafigyelünk. Nyugat-Berlin hangulata mai ésszel már szinte felfoghatatlan, pedig még a nyolcvanas években is odament szippantani Nick Cave és több ezer névtelen zarándok, Magyarországról is. A Lodger ehhez a presszúrához képest színtiszta popzene, pompásan passzol az enyhén soulos Young Americanshoz, míg a Low a Heroeshoz. De ez legyen a legnagyobb baj, az újrakevert cuccok úgy szólnak, mint állat, az üzenet meg ugyanaz.

Ákos-pakk
(Szerzői kiadás, White Falcon, 2009) l l l l l
David Bowie-pakkok (EMI, 2009) l l l l l