Az elemzők számos jelzővel illették az idei Bundestag választási kampányát. Ezek közül talán a leggyakrabban hallható az unalmas volt. Amit megerősíteni látszott, hogy a kampányban és az annak csúcspontjának számító kancellárjelölti vitában Angela Merkel, a CDU elnöke és kihívója, Frank-Walter Steinmeier viszonylag kesztyűs kézzel bánt egymással. Voltak, akik úgy okoskodtak, hogy a nagykoalíciós partnerek már megszokták egymást, így a kancellárnak a CDU/CSU–SPD kormány fennmaradása nem is lenne annyira ellenére. E kombináció mellett a legfontosabb érv úgy hangzott, hogy az ellenzékbe szoruló szociáldemokraták szinte automatikusan balra tolódnának. Viszont amíg kormányon vannak, addig nem ígérgethetnek felelőtlenül, s addig kordában tartják legfontosabb szövetségeseiket, a szakszervezeteket is.
A vasárnapi választások egyértelmű győztesének a történelmi eredményt elérő szabad demokraták (FDP) számítanak a maguk 14,6 százalékával. Ami annyit jelent, hogy 2005-höz képest majd ötven százalékkal tudták növelni támogatottságukat. Csak az első pillanatban tűnik ellentmondásnak, hogy az 1929–33-as krach utáni legnagyobb gazdasági válságban miért várták ilyen sokan éppen az FDP-től a megoldást. A paradoxon röviden azzal oldható fel, hogy a német szabad demokraták csak a nevükben hasonlítanak egy azonos nevű hazai politikai alakulatra. Így kampányukban éppen úgy helyet kapott a közösségi értékek és a társadalmi szolidaritás hangsúlyozása, mint a közoktatási kiadások emelése és a munkahelyteremtés.
Az ottani liberálisoknak ugyanis csak egyik platformja a következetes emberi jogvédő szárny. 1996-ban, a lehallgatási törvény vitájában Sabine Leutheusser-Schnarrenberger – aki most is esélyes a tárca megszerzésére – tiltakozása jeléül lemondott az igazságügy-miniszteri posztról. Ráadásul ők nem kérdőjelezték meg a német nemzet létét. Guido Westerwelle, a homoszexuális kapcsolatban élő pártelnök számtalanszor nyilatkozta, hogy büszke hazájára. Olyanynyira, hogy még a BBC-vel sem tett kivételt a leendő külügyminiszter, amikor a brit televízió munkatársának az angol kérdés kísérletét azzal utasította vissza, hogy „Németországban vagyunk”. Az FDP-ben a másik legfontosabb a nemzeti szabadelvű irányvonal. E csoportnak olyan prominens képviselői is voltak, mint a Bundeswehrnek is nevet adó Hasso von Manteuffel tábornok, aki az 1944-es ardenneki harcokban az 5. páncéloshadsereget irányította. S mint az első elemzések is mutatják, miután a liberálisok világossá tették, hogy csak a CDU/CSU-val kívánnak koalícióra lépni, azt követően mintegy másfél millió, 2005-ben még a kereszténydemokratákat erősítő szavazó voksolt a pártlistájukra. Ugyanis sokak szemében a négyévnyi nagykoalíció alatt a CDU túlzottan elszociáldemokratásodott, s vajmi keveset tett a társadalmat lényegében fenntartó középosztály magas közterheinek és túladóztatásának enyhítéséért.
Annak ellenére, hogy a CDU/CSU az elért 33,8 százalékkal 1,4 százalékkal elmaradt a 2005-ös eredményétől, mégis tizenhárom mandátummal 239-re növelte képviselőinek számát. Ez a Bundestag-többség elegendő arra, hogy a kereszténydemokraták elérjék kitűzött céljukat, és CDU/CSU–FDP koalíciós kormányt alakítsanak. A kereszténydemokraták viszonylag gyenge szereplését a liberálisoknál már említett okokon túl a nagykoalíció ténye és a kancellár által választott kampánytechnika is magyarázza. A közös kormányzás okán aligha volt lehetséges a megosztó, a saját tábort határozottan mozgósító kampány. Ráadásul az kezdettől fogva biztosnak tűnt, hogy Angela Merkel szeptember 27. után is kormányfő marad. Néhány publicista úgy foglalta össze a vasárnapi voksolás tétjét, hogy a kérdés pusztán annyi, ki lesz Merkel alkancellárja? A kancellár nem feledte el, hogy a 2005-ös kampányban Gerhard Schröder képes volt a baloldali tábort egyesíteni, amikor ördögként festette a falra a CDU/CSU–FDP koalíció rémképét. Másrészt a kereszténydemokratákat is elérte a nagy néppártokat sújtó probléma, miszerint egyre inkább vége azoknak a hagyományos miliőknek, ahol természetesnek számított egy-egy adott alakulat támogatása. Mint ahogyan évtizedekig a katolikus többségű tartományokban magától értetődő volt a CDU győzelme, addig a nagyvárosok, ipari körzetek inkább szociáldemokrata hitbizománynak számítottak. Az átalakulás egyik jele, hogy ma már a kereszténydemokraták, keresztényszocialisták számítanak a legnagyobb munkás érdekvédőnek.
A választások egyértelmű vesztese a 23 százalékával történelmi vereséget szenvedő szociáldemokrata párt volt. A Szövetségi Köztársaság 1949-es fennállása óta ilyen rosszul még nem szerepelt. Nem sietett árvíz sem segítségükre, mint történt 2002-ben. A hatalomban eltöltött tizenegy évben az SPD eszmeileg és személyeit tekintve is teljesen elhasználódott, az elmúlt négy esztendőben a párt elveszítette támogatóinak egyharmadát. A hanyatlás a 2003-ban bevezetett Agenda 2010 nevet viselő, a gyurcsányi reformoknak is mintául szolgáló megszorítássorozattal gyorsult fel. A nagyvállalatoknak és bankoknak nyújtott adókedvezmények mellett a szociális- és munkanélküli ellátásban kemény kiadáscsökkentést léptettek életbe. Erre válaszul tömegesen léptek ki és fordítottak hátat a magukat az SPD balszárnyához soroló személyek. Az így keletkező hitelességi problémára a régi káderekkel versenybe szálló SPD képtelen volt elfogadható választ adni. Hiszen a 2009-es kampányban a megszorítások két legfontosabb kidolgozója próbált hihetően előadni egy baloldali programot. Frank-Walter Steinmeier az SPD kancellárjelöltje, a Schröder-kabinet kancelláriaminisztere volt, míg Franz Müntefering pártelnök anno frakcióvezetőként dolgozta meg a lázongó képviselőket.
Abban majdnem minden megfigyelő egyetért, hogy hiába kapaszkodnak a hatalomba – Steinmeier még a vereség napján jelezte, szeretne frakcióvezető lenni, míg Müntefering újra indul a novemberi kongresszuson –, az elégedetlenség vélhetően elsöpri őket. S az új pártvezetés immár ellenzékből balraátot végrehajtva, nyugodtan sutba dobhatja saját korábbi elveit a „Mit érdekel engem tegnapi fecsegésem” mottója alapján.
Az SPD ellenzékben biztosan elindul az immár országos tényezővé vált Baloldal felé. Az egykori utódpártból, a szociáldemokratákból, a kiábrándultakból, a csalódott szakszervezeti funkcionáriusokból és máig a szocializmusról ábrándozó marxistákból 2007-ben összecementezett alakulat a maga 11,9 százalékával immár vitathatatlanul országos tényezővé vált. Ma még számos, főként külpolitikai követelése szövetségi szinten kormányképtelenné teszi őket – főként a NATO-ból történő kilépés, valamint a Bundeswehr egységeinek afganisztáni kivonása –, de könnyen lehet, hogy ezeket az elveiket hajlandók lesznek 2013-ban feláldozni, ha ezen múlik a polgári kormány leváltása.
Különös a zöldek helyzete, akik 10,7 százalékot elérve ugyan némileg javítottak támogatottságukon, de a legkisebb parlamenti párt maradtak. Ráadásul be kell látniuk, hogy arra sokáig várhatnak, amíg az SPD-vel közösen ismét többségre jutnak a Bundestagban. Ráadásul a szociológiai kutatások igazolják, hogy az egykori ’68-as lázadók – legjobb példa erre Joschka Fischer karrierje, aki egykori utcai harcosból külügyminiszterré emelkedett – megkötötték a maguk alkuját az egykor megdöntendőnek tartott rendszerrel. Mára a zöldek rendelkeznek a pártok közül a legtehetősebb táborral. Így a baloldali eredetmítoszon túl már sokkal több minden köti össze őket a liberálisokkal, a polgári erőkkel, mint a szocikkal és a posztkommunistákkal. Így könnyen lehet, hogy az ötpártivá váló német politikai életben a következő Bundestag-választásokon már a polgári erők koalíciós társa lehet.
Legalább két szempontból érdemes a magyar megfigyelőnek vigyázó szemét a választások utáni Berlinre vetnie. Egyrészt, mert a polgári kormány adócsökkentéssel kívánja mozgásba hozni a lebénult német gazdaságot, míg a Baloldal, a jórészt általa is felhalmozott adósságok miatt, ennek lehetőségét tagadja. Most lehetőség lesz arra, hogy kiderüljön, melyik tábornak van igaza a vitában. Magyarország számára sem mindegy, hogy Európa legnagyobb gazdasága és hazánk legfontosabb kereskedelmi partnere mikor kezd kilábalni a válságból. Másrészt a vereséget szenvedett Baloldal már bejelentette, igen kemény ellenzék lesz, így vélhetően újra az utcára viszik majd a politikát. Az SPD és Baloldal immár közösen harcolhat a polgári kormány ellen. Közismert az is, hogy a magyarországi szocialisták a kampánytechnikák területén is sokat tanultak német testvérpártjuktól…
A szerző történész, újságíró
origo.hu
Ma és holnap Budapestre figyel a világ
