Merkel és a jobboldal folytatja

2009. 10. 09. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az elemzők számos jelzővel illették az idei Bundestag választási kampányát. Ezek közül talán a leggyakrabban hallható az unalmas volt. Amit megerősíteni látszott, hogy a kampányban és az annak csúcspontjának számító kancellárjelölti vitában Angela Merkel, a CDU elnöke és kihívója, Frank-Walter Steinmeier viszonylag kesztyűs kézzel bánt egymással. Voltak, akik úgy okoskodtak, hogy a nagykoalíciós partnerek már megszokták egymást, így a kancellárnak a CDU/CSU–SPD kormány fennmaradása nem is lenne annyira ellenére. E kombináció mellett a legfontosabb érv úgy hangzott, hogy az ellenzékbe szoruló szociáldemokraták szinte automatikusan balra tolódnának. Viszont amíg kormányon vannak, addig nem ígérgethetnek felelőtlenül, s addig kordában tartják legfontosabb szövetségeseiket, a szakszervezeteket is.
A vasárnapi választások egyértelmű győztesének a történelmi eredményt elérő szabad demokraták (FDP) számítanak a maguk 14,6 százalékával. Ami annyit jelent, hogy 2005-höz képest majd ötven százalékkal tudták növelni támogatottságukat. Csak az első pillanatban tűnik ellentmondásnak, hogy az 1929–33-as krach utáni legnagyobb gazdasági válságban miért várták ilyen sokan éppen az FDP-től a megoldást. A paradoxon röviden azzal oldható fel, hogy a német szabad demokraták csak a nevükben hasonlítanak egy azonos nevű hazai politikai alakulatra. Így kampányukban éppen úgy helyet kapott a közösségi értékek és a társadalmi szolidaritás hangsúlyozása, mint a közoktatási kiadások emelése és a munkahelyteremtés.
Az ottani liberálisoknak ugyanis csak egyik platformja a következetes emberi jogvédő szárny. 1996-ban, a lehallgatási törvény vitájában Sabine Leutheusser-Schnarrenberger – aki most is esélyes a tárca megszerzésére – tiltakozása jeléül lemondott az igazságügy-miniszteri posztról. Ráadásul ők nem kérdőjelezték meg a német nemzet létét. Guido Westerwelle, a homoszexuális kapcsolatban élő pártelnök számtalanszor nyilatkozta, hogy büszke hazájára. Olyanynyira, hogy még a BBC-vel sem tett kivételt a leendő külügyminiszter, amikor a brit televízió munkatársának az angol kérdés kísérletét azzal utasította vissza, hogy „Németországban vagyunk”. Az FDP-ben a másik legfontosabb a nemzeti szabadelvű irányvonal. E csoportnak olyan prominens képviselői is voltak, mint a Bundeswehrnek is nevet adó Hasso von Manteuffel tábornok, aki az 1944-es ardenneki harcokban az 5. páncéloshadsereget irányította. S mint az első elemzések is mutatják, miután a liberálisok világossá tették, hogy csak a CDU/CSU-val kívánnak koalícióra lépni, azt követően mintegy másfél millió, 2005-ben még a kereszténydemokratákat erősítő szavazó voksolt a pártlistájukra. Ugyanis sokak szemében a négyévnyi nagykoalíció alatt a CDU túlzottan elszociáldemokratásodott, s vajmi keveset tett a társadalmat lényegében fenntartó középosztály magas közterheinek és túladóztatásának enyhítéséért.
Annak ellenére, hogy a CDU/CSU az elért 33,8 százalékkal 1,4 százalékkal elmaradt a 2005-ös eredményétől, mégis tizenhárom mandátummal 239-re növelte képviselőinek számát. Ez a Bundestag-többség elegendő arra, hogy a kereszténydemokraták elérjék kitűzött céljukat, és CDU/CSU–FDP koalíciós kormányt alakítsanak. A kereszténydemokraták viszonylag gyenge szereplését a liberálisoknál már említett okokon túl a nagykoalíció ténye és a kancellár által választott kampánytechnika is magyarázza. A közös kormányzás okán aligha volt lehetséges a megosztó, a saját tábort határozottan mozgósító kampány. Ráadásul az kezdettől fogva biztosnak tűnt, hogy Angela Merkel szeptember 27. után is kormányfő marad. Néhány publicista úgy foglalta össze a vasárnapi voksolás tétjét, hogy a kérdés pusztán annyi, ki lesz Merkel alkancellárja? A kancellár nem feledte el, hogy a 2005-ös kampányban Gerhard Schröder képes volt a baloldali tábort egyesíteni, amikor ördögként festette a falra a CDU/CSU–FDP koalíció rémképét. Másrészt a kereszténydemokratákat is elérte a nagy néppártokat sújtó probléma, miszerint egyre inkább vége azoknak a hagyományos miliőknek, ahol természetesnek számított egy-egy adott alakulat támogatása. Mint ahogyan évtizedekig a katolikus többségű tartományokban magától értetődő volt a CDU győzelme, addig a nagyvárosok, ipari körzetek inkább szociáldemokrata hitbizománynak számítottak. Az átalakulás egyik jele, hogy ma már a kereszténydemokraták, keresztényszocialisták számítanak a legnagyobb munkás érdekvédőnek.
A választások egyértelmű vesztese a 23 százalékával történelmi vereséget szenvedő szociáldemokrata párt volt. A Szövetségi Köztársaság 1949-es fennállása óta ilyen rosszul még nem szerepelt. Nem sietett árvíz sem segítségükre, mint történt 2002-ben. A hatalomban eltöltött tizenegy évben az SPD eszmeileg és személyeit tekintve is teljesen elhasználódott, az elmúlt négy esztendőben a párt elveszítette támogatóinak egyharmadát. A hanyatlás a 2003-ban bevezetett Agenda 2010 nevet viselő, a gyurcsányi reformoknak is mintául szolgáló megszorítássorozattal gyorsult fel. A nagyvállalatoknak és bankoknak nyújtott adókedvezmények mellett a szociális- és munkanélküli ellátásban kemény kiadáscsökkentést léptettek életbe. Erre válaszul tömegesen léptek ki és fordítottak hátat a magukat az SPD balszárnyához soroló személyek. Az így keletkező hitelességi problémára a régi káderekkel versenybe szálló SPD képtelen volt elfogadható választ adni. Hiszen a 2009-es kampányban a megszorítások két legfontosabb kidolgozója próbált hihetően előadni egy baloldali programot. Frank-Walter Steinmeier az SPD kancellárjelöltje, a Schröder-kabinet kancelláriaminisztere volt, míg Franz Müntefering pártelnök anno frakcióvezetőként dolgozta meg a lázongó képviselőket.
Abban majdnem minden megfigyelő egyetért, hogy hiába kapaszkodnak a hatalomba – Steinmeier még a vereség napján jelezte, szeretne frakcióvezető lenni, míg Müntefering újra indul a novemberi kongresszuson –, az elégedetlenség vélhetően elsöpri őket. S az új pártvezetés immár ellenzékből balraátot végrehajtva, nyugodtan sutba dobhatja saját korábbi elveit a „Mit érdekel engem tegnapi fecsegésem” mottója alapján.
Az SPD ellenzékben biztosan elindul az immár országos tényezővé vált Baloldal felé. Az egykori utódpártból, a szociáldemokratákból, a kiábrándultakból, a csalódott szakszervezeti funkcionáriusokból és máig a szocializmusról ábrándozó marxistákból 2007-ben összecementezett alakulat a maga 11,9 százalékával immár vitathatatlanul országos tényezővé vált. Ma még számos, főként külpolitikai követelése szövetségi szinten kormányképtelenné teszi őket – főként a NATO-ból történő kilépés, valamint a Bundeswehr egységeinek afganisztáni kivonása –, de könnyen lehet, hogy ezeket az elveiket hajlandók lesznek 2013-ban feláldozni, ha ezen múlik a polgári kormány leváltása.
Különös a zöldek helyzete, akik 10,7 százalékot elérve ugyan némileg javítottak támogatottságukon, de a legkisebb parlamenti párt maradtak. Ráadásul be kell látniuk, hogy arra sokáig várhatnak, amíg az SPD-vel közösen ismét többségre jutnak a Bundestagban. Ráadásul a szociológiai kutatások igazolják, hogy az egykori ’68-as lázadók – legjobb példa erre Joschka Fischer karrierje, aki egykori utcai harcosból külügyminiszterré emelkedett – megkötötték a maguk alkuját az egykor megdöntendőnek tartott rendszerrel. Mára a zöldek rendelkeznek a pártok közül a legtehetősebb táborral. Így a baloldali eredetmítoszon túl már sokkal több minden köti össze őket a liberálisokkal, a polgári erőkkel, mint a szocikkal és a posztkommunistákkal. Így könnyen lehet, hogy az ötpártivá váló német politikai életben a következő Bundestag-választásokon már a polgári erők koalíciós társa lehet.
Legalább két szempontból érdemes a magyar megfigyelőnek vigyázó szemét a választások utáni Berlinre vetnie. Egyrészt, mert a polgári kormány adócsökkentéssel kívánja mozgásba hozni a lebénult német gazdaságot, míg a Baloldal, a jórészt általa is felhalmozott adósságok miatt, ennek lehetőségét tagadja. Most lehetőség lesz arra, hogy kiderüljön, melyik tábornak van igaza a vitában. Magyarország számára sem mindegy, hogy Európa legnagyobb gazdasága és hazánk legfontosabb kereskedelmi partnere mikor kezd kilábalni a válságból. Másrészt a vereséget szenvedett Baloldal már bejelentette, igen kemény ellenzék lesz, így vélhetően újra az utcára viszik majd a politikát. Az SPD és Baloldal immár közösen harcolhat a polgári kormány ellen. Közismert az is, hogy a magyarországi szocialisták a kampánytechnikák területén is sokat tanultak német testvérpártjuktól…

A szerző történész, újságíró

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.