MI A MAGYAR?

A Deák-párt hanyatlásának idejére esik a „vacsorapárt” szereplése. Ez a párt bizonyára jobban felelt meg nevének, mint akár a szabadelvű, akár a nemzeti párt – mert ők tényleg vacsoráltak. Tisza alatt a „keddi vacsorák” bukkantak föl. Fiatal politikusok gyűltek össze a Hungária egy különszobájában, s okos dolgokról beszélgettek minden héten egyszer, túlságosan okos dolgokról. Az unalom mindig besurrant az ajtón. Láng Lajosnak és Visinek, kettőjüknek volt egy anekdotális élményük, Láng elmondta félig, aztán hozzátette: „A többit Visi tudja, mert ő volt ott.” Visi rendszerint nem vacsorált Lánggal egyidejűleg (merthogy az egyik ott lehessen, a másiknak a szerkesztőségbe kellett menni), Visi tehát más alkalommal mondta el a kaland végét azzal a megjegyzéssel: „Az elejét azonban Láng tudja, őtőle kell azt meghallani.” Olyan óvatosak voltak, hogy egyik se merte elmesélni, amit csak a másik látott.
De a keddi vacsorák mindamellett varázzsal bírtak, s csakhamar mindenki ott akart lenni, a zárt jelleg tehát eltűnt, s ezzel a keddi vacsoráknak is végük lett. Mert az emberek különösek, oda szeretnek menni, ahova nem lehet. Mihelyt mindenki mehetett, nem ment többé senki.
Időközönkint több vagy kevesebb ideig tartó vacsoráló társaságok keletkeztek, gyorsan és ok nélkül, mint a Nefud sivatagban a folyamok: víz nincs hozzájuk, és csak a finom homok fut medreikben. Legjobban és legtovább virágzott az összes parlamenti vacsoráló tanyák között az István-szoba. Majdnem három országgyűlésen nyüzsgött, mozgott ott egy eleven, bátor csoport, amely megkritizálta esténkint a napi eseményeket, és sokszor söpört a saját háza környékén is. De most a szabadelvű párt átalakulásával az István-szoba is már a múlté – azért adjuk át a krónikák számára.
Egy kicsiny baráti kör kezdett az „Istvánban” vacsorálgatni a Szapáry-rezsim alatt. A harcsabajuszú tábornok, gróf Pongrácz Károly, a kedves, megennivaló öregúr, aki bámulatos szerelmi kalandjait mesélgette, a pajkos Casanova se ment keresztül annyi mindenen; odajárt a hallgatag Lukács Béla, ki nemsokára miniszter lett, Terényi Lajos, aki az „Agliardi megbuktatója” címet kapta, Rosenberg Gyula, a szenvedélyes kombinátor, aki a miniszterek arcából jósol, mint egy Lavater, az okos Darányi Ignác, aki mindig legelőbb ment haza, és legelőbb is lett miniszter, dr. Farkas László, akiből királyi tanácsos lett, Molnár Béla, akiről egy tésztás étel lett elnevezve „Molnár-metéltnek”, Kabos Ferenc „a bécsi Kabos” címet vívta ki, midőn híre ment, hogy Bécsbe vitte eladni a sertéseit, amily messze még sohasem járt eleven Kabos. Mindenki nőtt itt, csak Pap Géza nem. A törzsökös emberekhez tartozott még Radó Kálmán, a heves disputáló Szily Pongrác, Telegdy József, Latkóczy Imre, a hallgatag Markovics Kálmán stb. Tíz óra felé betoppant Lánczy Leó valamelyik színházból. Az éji vonatok pedig hozták a kompánia főispánjait, a jó humorú Kállayt Szegedről, a csipkelődő báró Roszner Ervint Hontból, és akit két anya szült, az óriás termetű Szmrecsányi Györgyöt Árvából. Sokszor beült az ember este fél tízkor egyedül a hajókabinhoz hasonlatos fehér szobába, s mire beköszöntött az éjfél, megtelt az asztal vidám, kedves ismerősökkel, jó barátokkal. A szoba pedig megtelt füsttel, és a szellőztető pörgettyű elkezdett zúgni, prüsszögni, olyan volt éppen, mint a hajókerék zakatolása.
(Mikszáth Kálmán: Az István-szoba, 1899)