A nagy bulvárbúcsú

Mikor is? 2003. január 10-én a Big Brother, a Nagy Testvér egyszer csak, bármi előjel nélkül felszólított: János, hagyd el a házat most! Ilyenkor nincs apelláta. Nincs majd. Az a szörnyű ebben, hogy azonnal kell. Egy amúgy halogató embernek. János, hagyd el a házat most! És nincs Pató Pál úr, ej, ráérünk arra még. Nincs holnapután, kiskedden. Menni kell most. Csomagolni, és helló, csá, szevasz, távozni a valóságshow-ból. Evakuáció. Kis Csernobil. Ott is, amit pár perc alatt el nem vittek, az már maradt. Memento mori, azóta is játszótársra várnak ott, Csernobilban az elhagyott babák. Néha indulni kell. Olykor hadparancs jön, behívó. Mások az Úrtól kapják. Saulus, Paulus. Hagyd el a saját árnyékodat most, és légy innen kezdve fény! Élj másért! Legyél magad! Élj másképp! Ami tény, ne tagadd! János, hagyd el a házat most!
Hét éve már, hogy behívtak a valóságshow-ba. Hét bő esztendő? Behívtak a Tv 2 Big Brother VIP–1 produkciójának vendégeként egy fűtetlen házba, mely a Hungexpo területén állt. Bementem oda mint író, kijöttem onnét mint „sztár”. Akkor még nem ismerték a „celeb” szót. Akkor még csak sztárok léteztek Magyarországon. Ez is jelzi, milyen hosszú idő is ez a hét év. Ennyi kellett csak, és a sztárok celebbé léptek elő. Most pedig, amikor már magam is úgymond „celeb” vagyok, ismét szólít a régről ismert hang, megszólal bennem a Big Brother hangja: János, hagyd el a bulvárt most! Felszólít, hogy hagyjam el a bulvárt most. Ez annyit jelent, hogy most, és nem máskor. Nem majd. Holnap. Nem holnapután, kiskedden. Nem Pató Pál úr, ej, ráérünk arra még. Mennem kell tüstént. Szedni a cókmókomat, és lelépni. A távozás hímes mezejére lépni. János, hagyd el a bulvárt most! Állásból szokás ilyen stílusban munkatársakat elbocsátani. Belépsz kártyával, kilépsz már vezetve. Ki itt kártyával belépsz… Nincs visszaút. Máris körön kívül vagyok. Megtörtént. Kész. Vége, de tartozom annyival a rajongóknak, olvasóknak, szelídebben fogalmazva magamnak és a szélesebb nyilvánosságnak, hogy miért. Miért éppen most szedem a sátorfámat, telt be nálam a pohár, lett elegem, dobbantok, és ha most megyek, akkor eddig mégis miért maradtam bent. Kezdem ez utóbbival.
Kísérleti színház kiterjesztett színpaddal. Ez volt az egyik fő indítékom, igen. A botrányt a művészet színpadáról áthelyezni egy sokkalta nagyobb befogadóképességű színházba, jelesül a televízió képernyőjére és bulvárlapokba. Vegyük észre, a művészi botrány mint olyan már messze nem modern. Ha élne, lehet, hogy Salvador Dalí is bement volna a valóságshow-ba, miként Plácido Domingo is elkárhozott egy spagettireklám erejéig. Immár másfél évszázada keresik bizonyos művészek, többnyire avantgárd, szürrealista és posztmodern alkotók a megoszthatóság határait. Képversekkel, atonális zenével, pszichodrámával. Ez a keresés a „fősodor” szemében többnyire botrányként manifesztálódik, ugyanakkor e botrányok hagyományt is őriznek, amennyiben helyszínük művésziesen zárt: pinceszínház vagy irodalmi folyóirat. Legalább ott jelennek meg, ahol az tőlük a közmegegyezés szerint elvárható. Én úgy gondoltam, hogy a klasszikus művészi botrány színhelyét áthelyezem egy szokatlan helyszínre. Az új helyszín: a bulvár. A megváltozott helyszín egyszersmind megváltozott követelményekkel is jár, melyekhez megpróbáltam profeszszionálisan alkalmazkodni. Felnőni a helyzet magaslatához. Alkalmazkodni a sekélység mélységeihez. Csekélységem által.
Kikacsintás Hitchcock módra. Alfred Hitchcock a filmjeiben epizódfiguraként mindig megjelent. Ez gesztus volt a nézőnek, jelezte: mindent tudok. Mindennel tisztában vagyok. Én is – a nagyrészt gagyi produkciókat egyfajta sajátos filmnek tekintve – megpróbáltam egy-egy gesztus erejéig a nézőnek kikacsintani: Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. Isa pur és „kamu” vogmuc.
Földgömbsisak Chaplin módra. Chaplin A diktátor című filmjében volt egy emlékezetes jelenet, amikor a művész Hitlerként egy ballonföldgömbbel játszott. A valóságshow-ban fejembe csapott félföldgömb-sisak erre a jelenetre kívánt hajazni. Ha Chaplin a humor eszközeivel felléphetett a náci veszély ellen, akkor én a humor jól megválasztott eszközeivel miért is ne léphetnék fel a ma emberét fenyegető környezeti ártalmak, veszélyek ellen?
Bohócdoktor. Az előbbi gondolat, kissé másképpen frazírozva. Sokszor, sok riportban szegezték nekem a kérdést: miért csinál magából bohócot? A rutinos válasz többnyire így hangzott: mert bohócdoktor vagyok. Bohóckodva szeretném a világot a bajaiból kigyógyítani. Ha elhivatott emberek megtehetik ezt gyermekkórházakba látogatva, nekem miért volna épp ez tilos?
Lágerszínház. A lágerszínház az előbb tárgyaltak egy másik metaforája. Minél rosszabb a helyzet, annál indokoltabb a humor. Halált megvető bátorság szükségeltetik a kupléhoz a halál torkában, de vicc és dal kell a fronton is. Békeviseltes frontkatonáknak játszom, bolondozva, gondoltam én. Mindettől még persze lehetek komoly, és a helyzet is, a komikuma ellenére, lehet ettől akár tragikus is. Avagy egy írónak nem kell feltétlenül besavanyodnia. Van-e olyan kormányrendelet, amely kimondja, hogy egy írónak csak unalmas éjszakai riportműsorokban szabad humánantropológiáról, narratíváról, Derridáról és elidegenedésről motyognia?
Harc a címlapkultúra ellen. Sztárlétem visszatérő motívuma volt az álsport. Félreértés ne essék, nem az élsport, hanem az álsport. Hol bokszoltam, hol súlyzóztam, önironikusan tovább építve ilyesformán is az általam kidolgozott karaktert. A felvillanó keszeg felsőtest vagy épp a szkanderező gebe üzenete pedig: ne a címlapokra hallgass! A rám ruházott test Isten és a világ színe előtti nyílt vállalásával azt üzentem egyfajta misszionáriusként a konditermek és plasztikai sebészetek vendégeinek, hogy létezik másféle boldogság is. Hisz ne feledjük, hasonmásomhoz, Stephen Hawkinghoz képest egy Héraklész vagyok. Ne a lehetetlen legjobb, hanem az elkerült roszszabb legyen a bölcs mérce! Mindez úgy is megfogalmazható, hogy „az én mamám nem hordott bubifrizurát, nem hordott párizsi ruhát, és mégis szép volt”.
Ímhol tehát a főbb indítékok. Mindegyikükben ott a részigazság, másrészt viszont egyfajta hamis küldetéstudattá összeállva sokszor csak arra voltak jók, hogy elfedjék az egót. Az egót, amely a sikernek kiszolgáltatva mindig, minden körülmények közt látszani akar. Szeretném, ha szeretnének. Ugyan ki ne áltatná magát ideig-óráig azzal, hogy az autogramkérés, a „készíthetünk egy mobilfotót, művész úr?”, a „Sebeők, a király!” megnyilvánulások a szeretet aprócska jelei? Szereplési viszketegség és küldetéstudat egyaránt motiválta hát hosszú bent maradásomat a bulvárban. Félutamból visszanézve, szememből kicsordult könnyel és Lótnéként mégsem sóbálvánnyá válva ez most már nyilvánvaló. Egy kérdés azonban még mindig nyitva maradt: miért most? Miért éppen most lett elegem az egészből? Miért most lépek le és ki? Hadd legyek őszinte! Az őszinteség amúgy is népszerű a bulvárban. Anikó őszintén beszél a Fókusz nézőinek a mellnagyobbító műtét fájdalmairól. János őszintén vall a nagy bulvárbúcsú valódi hátteréről, egyszer, itt, és csakis a Magyar Nemzet olvasóinak. Miért lett elege az egészből? Mitől sokallt be? Csak nem megsértődött? Vagy követte Győzikét és Kelemen Annát, merthogy ők sem akarnak tovább celebek lenni? Nem. Az ok: egy fránya fog.
Meglehet, a Fábry-show-ban általam bemutatott szkanderpankráció következményeképp vagy más oknál fogva egy szép napon tőből kitört a jobb egyes felső metszőfogam. Hála istennek nem egy jobbcsapott nyomán, bár éppenséggel az is megtörténhetett volna, mert amikor Végvári Tibcsi kedvéért ringbe léptem egy Totó nevezetű cementzsák ellen, utána három hétig fájt az állkapcsom. Bal négyes páholy, jobb egyes metszőfog. Amint a tükörben szembesültem a boszorkányosan borzasztó szituációval, tüstént telefonáltam az egyik piacvezető bulvárlapnak, hogy kapás van, gyerekek, gyertek ki, és fotózzatok le így, foghíjasan. A szomorú exhibicionizmus nem ismer határokat, ám ez már a végjáték volt. Akkor már tudtam, hogy kész, vége. Nem tarthat tovább. Álomban is rossz jel a fogtörés, éberen még annál is intőbb. Főképp, ha első fogról van szó. Áltathatom magam utóbb aztán a tökéletes mosoly katonás, fehér sorával, de a hiány pótolva is csak hiány marad. Az idő jele. Úgy is fogalmazhatok, hogy ez a fogtörés volt az én kicsinyített szívinfarktusom. Egy szívszélhűdés-miniatűr. Másoknak infarktus, autóbaleset kell az életmódváltáshoz. Én már ebből az apró jelből is kihallottam a Nagy Testvér szavát: János, hagyd el a bulvárt most! Öreg vagy. Fáradt vagy. Megfáradtál. Vigyázz! Pihenj.
Az öregség és esendőség tudomásulvételén túl persze voltak egyéb indítékaim is, de senki se higgye, hogy bizonyos kimondatlan elvárásoknak, értelmiségi igényeknek kívántam megfelelni. Az igazság inkább az, hogy kezdtem unni. Kezdett egyfajta rutinná válni az egész. Úgy éreztem, hogy ezekkel az eszközökkel már nem növelhető tovább a kommunikáció sávszélessége. Unalmas, hogy az ember néhány szakkifejezés, mint például „a fekete lyukak Hawking-féle párolgása” vagy „biológiai sokszínűség” vagy „szignifikáns” említésével olcsó sikert arat, botrányt kavar, s eredetinek mutatkozhat. Hadd áruljam el: nagyon ritkán mondtam a bulvárban eredeti dolgokat, legtöbbször inkább közismert tényeket szajkóztam idegen környezetben. Ez persze ott, abban a környezetben nyilván eredetinek hatott, ráadásul azt is tudni kell, a riporterek minél inkább adják a hülyét, annál népszerűbbek. Ezért hát értetlenkednek akkor is, ha elvileg értik. Ez is egy idő múlva már idegesítő. Az is idegesítő, ha az elgondolkodtatóbb részeket a műsorból a szerkesztők kivágják, mondván, nem „hasznos” az anyag, vagy élő műsorban lekevernek. Emellett arra is rá kellett döbbennem, hogy a bulvárban az a fajta művészies botrány, amire én szocializálva vagyok, már nem korszerű. Valami körülöttem észrevétlenül megváltozott. Brutálisabb, egyszerűbb és még az eddigieknél is butább lett a kommunikáció a 2003 óta eltelt pár röpke év alatt. Iszonytató gyors átrendeződés folyik a média lényegében és hangnemében. Ebbe a hangnembe az én finom rendkívüliségeim, grimaszaim már nem illenek bele. Poszterek kellenek most és nem intellektuális imposztorok. Avagy: kutyába kellene lemennem ahhoz, hogy kutyába vegyenek hovatovább. Amúgy pedig minden megtörtént, ami megtörténhetett.
Az egyszer az nálam egy. Szorzótábla vagyok és nem Játszd újra, Sam! Nem da capo al fine. Kész regény inkább. A mű, ha be van fejezve, az alkotó pihenhet. Hátradőlhet trónusán. A színésznek napról napra oda kell állnia a közönség elé. Ezért lettem író és nem színész. És ezért fejeztem be most. Minek ismételni, amikor megtörtént minden? Megvolt minden. Elég. A címlapok megvoltak. Volt olyan címlap, hogy Sebeők összejött Hargitai Beával. Összejöttem valakivel, ez megvolt. A valódi barátnőm is „lelepleződött”. Mármint hogy ki a barátnőm. Erre is fény derült. Egy ideig juj, de nagy titok, aztán címlapon egy elkapott kép rólunk. Ez is megvolt. Utána: üdülési fotók rólunk a nagyon olvasott színes hetilapban. És a partirovatban ugyancsak megannyi elkapott pillanatfelvétel, amint valamelyik ismert ember mellett a szokásos módon épp jópofa vagyok. Pózolok, vaú! Jó képek mind. Illik jó képet vágni mindhez. RTL, Reggeli. Tv 2, Mokka. Ez is megvolt. A Reggeli élő műsor. Ébredtek velem. Ráébredni Sebeők Jánosra nem akármilyen dolog. Sztárébresztő, ez is megvolt. Kamuból a Kőbánya felső állomás egyik padján ébresztettek. Rendőrség? Nem, csak a televízió. Az is jó volt, amikor zakóban az RTL Reggelijének vendégeként az uszálystrandon versenyt úsztam az Animal Cannibals énekeseivel. Kívánhat ember ennél többet? Minden megvolt. A halott, vagyis utólagosan vágott műsorok is megvoltak: vendégség Győzikénél a Győzike-show-ban, Claudia-show, Jakupcsek-show, Esti frizbi, Cool Tv. A Heti hetes is megvolt, igaz, Lucifer címen, de kicsire nem adunk. Volt smink is ilyenkor. Ki ne felejtsük a sminket, az istenért! Fizetnek – ha fizetnek –, és még kényeztetik is az embert! Aztán olyan is volt, hogy április elsején felhívtam kontaktomat az egyik legolvasottabb internetes portálnál, és leadtam a hírt, hogy anorexiás vagyok. Másodikán jött a helyesbítő nyilatkozat, ám a Showder Klub stand-upos fiataljai ezzel viccelődnek azóta is. Minden megvolt. Még főztem is, hahó! Megvillantottam nem létező szakácstudományomat a Hal a tortán sztárjaként, éspedig egy pornószínésznő kukta társaságában. Ez sem volt ám piskóta! És amikor Anettka mint zsűritag fürkész tekintetének kitéve a Kimaradás gála chippendale-show-jának extrém kategóriájában én nyertem? Ketten indultunk: egy száznegyven kilós ember meg én. És amikor vizespóló-versenyben legyőztem a közönségszavazatok alapján Tommyboyt? És amikor ketrecharcban ráfeküdtem Nick Árpira? De magam is voltam zsűritag. A zsűritagságok is megvoltak. Zsűriztem a Fábry-show-ban léggitárversenyt és a Balázs-show-ban közkívánatos szerencsétleneket. És voltam pókerarc is. Egy játszmából Zalatnay Cini és Bódi Csabi előbb esett ki, mint én. Ez dicsőség. Csabival még rappeltünk is együtt a műsorban. Én nyomtam, ő kannadobon kísért. Ez poén. A pornó se maradhatott ki, de azért megijedni nem kell, pornóparódia egy klipben, a Diktátor együttes egyik dalának aláfestéseként. Ja, és el ne felejtsük, a lemez is megvolt! Ez is megvolt, a saját lemez. A CD. A saját korong. Anélkül nem ér. Szólólemez a Universalnál. Szövegíró és előadó jómagam. A szerződésben – nem vicc – ott szerepel, hogy a jogok az egész Naprendszerre érvényesek. Akár a Marson is felléphetnék jogvédve. A földön a fellépések is megvoltak, mégpedig „barikák” társaságban. Ergo-gidák Melorepp módra. Az egyik dal, a tévémacis nóta egyébként sláger lett. Ismeri az egész ország. „Menjen a sunyiba, ki nem hisz a maciba’, a tv-maciba’.” Klip is készült belőle – „lomtalanítás, ez ám a frankó”. A klip is megvolt. A Viva Tv több héten át játszotta. Eredmény? A Viva Comet-gálára a sztárfolyosón vonulhattam be. A lányok sikoltoztak. A vakuk, mint augusztus 20-án a tűzijáték, pattogtak. Mit akarok még? Minden megvolt kicsiben. Nagyban meg minek?
Most ezek nem lesznek. János, hagyd el a bulvárt most! A következő lemez már nem jön ki. Állnak a számok, tizenöt új dal. Kuplék vagy mulatósok, vagy kis rőzsedalok, magam se tudom, de a második lemez már nem lesz meg. És Kiszel Tünde naptárpartijára se fogok elmenni már, igaz, a 2010-es naptárt azért elkérem majd, mert az speciel nem kamu, hogy rajongok a Tünde-naptárakért. Magánügy. Privát szféra. De a partirovatok a továbbiakban nélkülem fognak megtelni vigyorral. Interjút sem adok, és önálló műsor se kell. Ha megkínálnak egy önálló műsorral – mondjuk legyen a show címe McSebeők mester, ahol a Sebeők János-karakter Mekk mester módjára csetlik-botlik, és semmi se sikerül neki, de közben nagyokat filozofál –, akkor kijelentem, hogy mégse. Nem. Kijönni a bulvárból ennyit tesz. Nemet mondani nagyotmondás helyett. Éspedig minden felkérésre. János, hagyd el a bulvárt most! Hogyan is értsük ezt? Hát úgy, hogy hiába hív az egyik napilaptól H. Z., hogy brit tudósok szerint a spanyolok naponta hatszor, míg a magyarok naponta ötször, erről mi a véleménye, Sebeők úr, többé nem lesz erről eredeti, sebeőkös véleményem. Ennyi. És persze ébredni se fognak rám, de az se fog jönni most, hogy körbeházalom a bulvárt azzal, hogy de nagy szemetek is vagytok ti. Én, a legtöbb celebbel ellentétben, mindig is hű voltam a diszciplínához. Elfogadtam a játékszabályokat. Ahhoz nem volt pofám, hogy áldozatként tetszelegjek egy magamra idézett helyzetben, műfajban, pedig nem is igazi celeb az, aki nem szenved. Aki nem a bulvár áldozatának, mártírjának mutatja magát. Meglehet, ezért vagyok én csak hobbiceleb. Hisz idegen volt tőlem mindig a mártír szerep. Én frankón élveztem. Lubickoltam benne. Fiatalság bolondság. Ez az! Merthogy – őszintén és kizárólag csakis a Magyar Nemzet olvasóinak elmondva – egy zene és társaság nélkül eltöltött koravén irodalmi fiatalság után, első virágzás híján, a bulvár furcsa másodvirágzással, ifjúságpótlékkal is szolgált nekem. Mintha csajoztam volna. Mintha buliztam volna. Mintha lettek volna görbe, átmulatott éjszakáim. Nem voltak így se, de hol nem voltak egyszer mégis. Megvoltak. Hazamehet az öreglegény.
Egyszer már visszavonultam. Akkor, 1993-ban arra hivatkozva tűntem el, hogy írok majd egy nagy művet. Enciklopédia kétezer volt a tervezett opus neve. Opus magnum. Catalogus rerum. In memoriam Szentkuthy Miklós. Az el nem készült nagy enciklopédia. In memoriam Karinthy Frigyes. A nagy művek sorsa csak nem az, hogy sohase készülhetnek el? Az Enciklopédia 2000-ből is ez idáig annak csak személyes mutációja valósult meg: az Enciklopédia énezer rovat e lap hasábjain.
Most úgy vonulok el a világ fürkész szeme elől, hogy semmit sem ígérek. Churchill vért és könnyeket ígért. Én a saját öregségemet ígérem ez alkalommal nektek, semmi mást. Nyugdíjba vonulok, ennyi. Leszek mostantól kezdve ismét szerény tollforgatóként felforgató.
Felhőbányász voltam hét esztendőn keresztül. A szolgálati évek duplán számítanak. Hét bő esztendő? Hét szűk esztendő? Hét szükséges esztendő. Mostantól kezdve felhőpásztor leszek. Legeltetem nyájam. És hogy visszatérek-e valaha is a nyílt színre? Ki tudja? Fogalmam sincs. Fogalmam sincs, fogok-e valaha még szerepelni a Tv 2 Mokkájában. Az RTL Reggelijében. Ébrednek-e rám még egyszer. Nem kizárt, hogy mire visszatérek, ha egyáltalán visszatérek valamikor, már Tv 2 se lesz. Már RTL Klub se lesz. És az sem kizárt, hogy mire valós alakomban visszatérek a nyílt színre, már Sebeők János se lesz.