– Beoltatta magát a H1N1 elleni vakcinával?
– Igen, és nemcsak magamat, hanem az egész családomat, köztük a kisgyerekeket is.
– A társadalomban még mindig nagyon magas azoknak az aránya, akik nem kérik az oltást. Kit terhel a felelősség az emberek bizalmatlanságáért?
– Nagyon rossz volt a kormányzati kommunikáció, szétszórt, erőtlen, szervezetlen. Nem igazán hagyták szóhoz jutni a meghatározó szakembereket, inkább a politikusok nyilatkozgattak. Nagy hibának tartom azt is, hogy egy minisztériumi szervezetre, az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézetre bízták a hatmillió oltóanyagnak a terítését. Ehhez nem volt elegendő gépkocsi, hűtőkocsi, és nem volt logisztikai rendszer sem. Ezért akadozott az ellátás.
– Nem érzik a maguk felelősségét?
– Nem a mi felelősségünk az a pánikhangulat és zavar, ami a lakosságot jellemezte. Ez kormányzati felelősség, ami kapcsolódik ahhoz a hiteltelenséghez, ami a kabinet tevékenységét övezi.
– A kormány szerint viszont az önök pánikkeltése okozta az emberekben a félelmet.
– Ez nem igaz, hiszen mi voltunk azok, akik három-négy hónappal ezelőtt a kormányzat szemére vetettük, hogy nem készül az influenzajárványra. Mi tudtuk elérni, hogy elkezdte készletezni az antivirális gyógyszereket és megállapodást kötött a vakcinagyártó céggel kellő menynyiségű oltóanyag előállítására. Az általam irányított egészségügyi munkacsoport és a parlament egészségügyi bizottsága ebben a kérdésben nagyon hiteles irányt vitt. Én magam is mindig vakcinapárti voltam, hiszen infektológus vagyok, ez a szakmám. Az azonban nem volt szerencsés, hogy néhány politikus – kezdetben a miniszter is – arról nyilatkozott, nem oltatja be magát.
– Egy felmérés mégis arra jutott, hogy a politikai megosztottság ezen a területen is megmutatkozik. A fideszes szavazók kevésbé hajlanak az oltásra, mint a szocialista szimpatizánsok.
– Nem hiszek ennek a felmérésnek, én ezt nem tapasztaltam. Általános zavar van, és nem a politikai megosztottság mentén.
– Térjünk át egy másik témára. Egy dologban egyetértenek a kormányoldallal: az egészségügyi ellátórendszer jelenlegi struktúrája a rendelkezésre álló forrásokból nem tartható fenn. Kormányra kerülésük után több pénzt adnának az ágazatnak, vagy a kapacitást szűkítenék?
– Az egészségügyben az egész világon az a legnagyobb probléma, hogy miként lehet beilleszteni a rakétasebességű orvosi felfedezéseket és fejlesztéseket a nagyon is szűkülő nemzetgazdasági megengedhetőség keretébe. A világ erre egy megoldást ismer, a népegészségügyi helyzetre alapozott forráselosztást. Ez azt jelenti, hogy regionális szinten meg kell vizsgálni, milyenek a halálozási, megbetegedési mutatók, a születéskor várható élettartam, a csecsemőhalandóság és más népegészségügyi adatok. Fel kell állítani a fontossági sorrendeket, s ennek alapján kell elosztani a pénzforrásokat. Ami az ágyszámokat, az intézmények kapacitását illeti, azt is ehhez kell igazítani. De ezt nem lehet egyik napról a másikra megtenni, mert a liberális „reform” során olyan mértékben torzították el az egészségügyi ellátás struktúráját, hogy azt csak évtizedes távlatban lehet rendezni. A miénk tehát hosszú távú program, mintegy tízéves építkezést jelent. Senki ne reménykedjen abban, hogy egyik napról a másikra jön a Kánaán.
– Rövid távon számítani kell kórházi ágyszámcsökkentésre vagy intézménybezárásra?
– Illúzió, hogy az ágyszámcsökkentésből pénz lesz. A nagy intézmények bezárásából sem lett több forrás. Lakatot tettek többek között az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetre, azóta itt vannak az utcán a betegek, és elementáris erővel követelik civil szervezetek, hogy azonnal állítsák helyre a pszichiátriai szakellátás helyzetét. De említhetném a gyerekellátást is. Egyetlen kórházat sem kell bezárni. Óriásiak a szociális tehertételek, az idősellátás kihívásai, ezekre az intézetekre szükség van, csak lehet, hogy nem ezzel a feladattal, amit most végeznek. A hosszú távú építkezésben benne van a lehetőség, hogy több intézményt át kell profilíroznunk.
– Ezeket a lépéseket rövid idő alatt kell megtenni, forrásbevonás nélkül egyébként csakhamar ugyanaz lesz a helyzet, mint az elmúlt hónapokban, amikor a kórházvezetők éhségsztrájkkal és az ellátás korlátozásával akartak pluszpénzhez jutni, hogy elkerüljék a fizetésképtelenséget.
– Nyilvánvaló, hogy nekünk válságmenedzselést is kell folytatnunk, ha kormányra kerülünk. A 2010-es költségvetés rettenetes helyzetet jelent az egészségügynek, mert reálértéken további forráskivonást eredményez, amit ezzel a struktúrával nem lehet kezelni. Meg kell nézni, hogy melyek azok a kulcsfontosságú intézmények, amelyeknek a működését, fenntartását feltétlenül biztosítani kell. A következő évben az önkormányzatoknak nem lesz fejlesztési-felújítási forrásuk, nem fognak tudni az intézményeknek pénzt adni. Ez azt jelenti, hogy csak az egészségbiztosítás bevételeiből kell működniük, így nemhogy a fejlődés, de a fenntarthatóság sem lehetséges. Ebben a helyzetben az államnak át kell vállalnia legalább a meghatározó, nagy intézményeknél a fenntartói felelősséget. A fejlesztési-felújítási forrásokat az adóbevételekből a központi költségvetésnek kell biztosítani.
– Az államnak sem lesz pluszpénze.
– Az egész költségvetést át kell vizsgálni, mert egy válsághelyzetben a szociális területek, az egészségügy és az oktatás működtetése is kulcskérdés. Nem feltétlenül 4-es metrót kell építeni 600-700 milliárd forintból. Ebből az egész egészségügyi ellátórendszert konszolidálni lehetett volna.
– Az ellátórendszer finanszírozására valószínűleg nem jut több forrás, de lesz-e az egészségügyi dolgozók bérezésében előrelépés?
– Alapvető szemléletváltást várok. Ez annyit jelent, hogy a humán szektorok felértékelődnek.
– A kezdő orvos és az ápoló nem szemléletváltásra, hanem arra kíváncsi, hogy emelkedik-e majd a nettó 95 ezer, illetve a 80 ezer forintos fizetése…
– Ez csak úgy képzelhető el, hogy egy szemléletváltás kapcsán sokkal nagyobb, erősebb pozíciót biztosítunk egy kormányzati osztozkodásban a költségvetés összeállításánál a humán oldalnak. Ekkor juthat több pénz a rezidenseknek és az ápolóknak is.
– Meri ezt ígérni?
– Nem vagyok abban a helyzetben, először meg kell nyerni a választást. Lesz egy ember, akire rábízzák a kormányalakítást, akinek meg kell szabnia, milyen kormányzati struktúrában fog dolgozni, és ebben az egészségügy milyen pozíciót foglal el. Ezt nem én fogom meghatározni, legfeljebb a döntés-előkészítésnek egy kis pontja leszek.
– Készül kormányzati szerepvállalásra?
– Teszem a mindennapi feladataimat, nem pedálozok.
– Vállalja, ha felkérik?
– Ha olyan ember kér fel, akiben bizalmam van, és biztosítja egy ilyen típusú építkezéshez a feltételeket, akkor vállalnám a feladatot.
– A HospInvest csődje után egy újabb kórház-üzemeltető magánbefektető jelezte, hogy kivonul az egészségügyi piacról. Újraszabályoznák, hogy miként szállhat be egy magáncég az egészségügyi intézmények működtetésébe.
– Azt hiszem, ezzel a kérdéssel most majd nem kell foglalkoznunk, mert nem fog egyelőre senki kórházak működtetésével próbálkozni. A magánbefektetők kivonulnak erről a területről. Nem látták át, amikor ebbe belekezdtek, hogy nem alkalmas a közgazdasági rendszer a befektetésük megtérüléséhez. Mindenki sorra csődbe megy. A 2001. évi kórháztörvényben mi is megadtuk a lehetőséget az intézetek működtetésére, persze szigorú szakmai feltételek mellett. Ez az út azonban csak akkor járható, ha az egészségügy közgazdaságilag érthető módon működik, vagyis a működtetési forrásba be van építve az eszközvisszapótlás, az amortizáció és a fejlesztési, felújítási rész is, vagyis a tőkehányad.
origo.hu
Fagyos reggel és köd után jön valami sokkal rosszabb
