Száz év, sok ránc, de még több fény

Huszonhat éve ilyenkor, egészen pontosan október 22-én negyven sztárnál többet szedtek össze a menedzserek, hogy velük ünnepeljék a Metropolitan mint intézmény centenáriumát. Az öltözőkben nagy elődeit, Alfredo Kraust vagy a basszuscár Gyaurovot és egymást kerülgethette a három tenor, a dekoratív Ricciarelli vagy Leona Mitchell uszályába botolhatott Malfitano, Von Stade, Tomowa-Sintow, Battle és Leontyne Price… Bár James Levine kedvenc nyitánya, a jó füstölősre vett Eladott menyasszony után borzalmas díszletre nyílik a gigantikus függöny, az elé lépő magabiztos fiatal nő a semmiből akkora Turandot-nagyáriát énekel, hogy rögtön kénytelenek előkapkodni a fináléra tartogatott nagy tapsukat. Bizony, Marton Éva hajtja végre e salto mortalét – nem sokan tudják követni. Pedig hozza szolid, finom önmagát Kiri Te Kanawa Mozart Grófnőjének jelenetével, a koloratúrpanoptikumból villan vissza Joan Sutherland (57 éves), hogy – férje, Richard Bonynge kísérete mellett – Semiramisként belcantózzon egy utolsó mintaszerűt. A román Ileana Cotrubas, az egyik legtechnikásabb, legmuzikálisabb művész nem gáladarabot választ, Debussy Tékozló fiú kantátájának anyapanasza így lesz az est zenei csúcspontja. Már a bevonulásnál vesztésre áll viszont Marilyn Horne, aki pufi önmagát puffos ruhába szorítja, s hiába a delilai csábos kromatikájú Csókária, átütő erejű, ám tenoros színű mezzója, állandó alulintonálása sem lágyít szívemen.
A férfiszakaszban is bálványok lépnek fel, és nem dőlnek, de nem ám. Feltűnik a non plus ultra, Leonard Bernstein is, aki a Fidelióba hagyomány szerint ékelt III. Leonóra-nyitánnyal adja szimfonikus áldását az ünnepre. Nicolai Gedda (58!) ugyan nem kisujjból rázva, mert megdolgozva érte, de poétikus Nemorino-románcot vezet elő. James McCracken (57!), egy mifelénk kevéssé ismert, mégis korszakos Otello személyiségzavaros döbbenettel suttogja-sírja a mór III. felvonásbéli monológját. Renato Brusont a csúcson éri a gála, de ez a csúcs igazából fennsík, s rajta az olasz úriember-bariton mellett lépdel Grace Bumbry is: a minden irányba végtelen hangú művésznő 1961-es bayreuthi Vénuszának fekete fényében csillog a ’83-as Nabucco-duett Abigélje is. Amilyen remek választás Freninek és Domingónak az Otello szerelmi jelenete, akkora tévedés a Caballé–Carreras páros máglyakettőse a Chénier-ből: előbbi illatos pianissimói, utóbbi lírai legatója itt meg nem mutatkozhat, csak az atlétikus ordítás marad. A négyórás műsor végén Birgit Nilsson (65!) mutatja meg, hogy a nyugdíjon túl is van élet: egészen hallgatható Izoldával lép fel, s egy svéd a cappella dalocskában még staccatózgat is.
(Centenáriumi gála – Deutsche Grammophon 2 DVD, 2009.)