A politikai bűnök és a felelősségre vonás

Egy gyenge kormányzás politikai büntetése a demokratikus országokban az, hogy a választópolgárok leváltják azokat, akiknek korábban bizalmat szavaztak. Ez megvalósulni látszik: Magyarországon már nincs olyan helyi, illetve országos választás vagy népszavazás, ahol a kormánypártnak vagy jelöltjének esélye lenne a győzelemre. Ma már mindenki azt gondolja, hogy 2010 tavaszán Magyarországon a jelenlegi ellenzék által uralt Országgyűlés és kormány alakul majd. Ha pedig egy kormányzati időszak úgy marad meg az emberek emlékezetében, mint kizárólag rossz döntések sorozata, összességében az ország drámai hanyatlásának időszaka, akkor a hatalmon lévőkkel kapcsolatosan beleég az emberekbe, hogy velük nem lehet. Ez egy demokráciában nem eredményezi azt, hogy a másik oldal örökös bérletet vált a kormányzati hatalom birtoklására, csupán annyit, hogy a korábban egy politikai oldalt megjelenítő párt helyére jó eséllyel egy másik léphet.
A súlyos politikai büntetés szükséges, azonban Magyarországon önmagában már nem elégséges. A rendszerváltozás óta először tapasztalhatjuk azt, hogy az emberek maguk is olyan tragikusnak tartják az ország állapotát, hogy gyors javulást szinte senki nem remél. Ezért a korábbi jólétet hozó választási ígéretek helyére a számonkérés iránti társadalmi elvárás lép. Nem túlzás azt állítani, hogy hazánkban a csaknem nyolcéves MSZP–SZDSZ-hatalom a gazdaságpolitika, az alkotmányos alapjogok érvényesülése és az állami intézmények működése terén saját kormányzati időszakán messze túlmutató károkat okozott.
A gazdaságpolitika területén a tények a következők: a magyar államadóság nemzeti össztermékhez viszonyított aránya a 2002-es hatalomváltáskor volt 53 százalékról a kormányváltás várható időpontjára kilencven százalék körülire nő, de már most is jelentősen meghaladja a nyolcvan százalékot. A munkanélküliség tíz százalék fölötti, gazdasági növekedés nincs. A hét százalék körüli csökkenés még a szocialista mentsvárnak tekintett világgazdasági válság időszakában is az egyik legrosszabb adat a régióban és a gazdasági növekedés már a gazdasági világválságot megelőző esztendőkben is stagnált; ugyanabban az időszakban, amikor Közép-Európa hasonló sorsú országaiban; Lengyelországban, Szlovákiában, Szlovéniában vagy Romániában a gazdaság bővülése éveken át hat és tíz százalék között volt. Az euró bevezetésének időpontja ma már csak kabarétréfákban merül fel, noha 2002-ben egy hazugságoktól hemzsegő kampányban is politikai kompromisszum volt arról, hogy a közös európai valuta 2006-ra bevezethető. Az államadósság folyamatosan növekszik, mivel a költségvetésnek még úgy sincs elegendő bevétele, hogy az adóelvonás mértéke az Európai Unió 27 tagállamából kizárólag Belgiumban magasabb a magyarnál.
Az emberi jogok érvényesülése terén, ha lehet még súlyosabb a helyzet. Magyarországon több mint másfél évtizeddel a rendszerváltozás után sok tekintetben önkényuralmi gyakorlat vált uralkodóvá, helyenként a 80-as évek második felének kommunista diktatúrájánál brutálisabb előadásban. Az alkotmányos alapjogok korlátozása a 2002-es kormányváltással kezdődő folyamat része volt. Csúcspontja, a 2006. őszi rendőri erőszak alapjaiban rázta meg a jogállamba vetett hitet, úgy, hogy az – döntően éppen a felelősségre vonás elmaradása miatt – a mai napig sem állt helyre. Éppen a Révész Máriusz ügyében hozott elsőfokú ítélet kapcsán szembesülhettünk azzal, hogy még egy mentelmi joggal rendelkező, a képviselői igazolványát kezében tartva fellépő országgyűlési képviselő egyébként brutális megverése is következmények nélkül maradhat, köszönhetően annak, hogy az ügyészség a felelősöket a közrendőrök között keresi, noha az igazi bűnösöket a parancsot adók között lehetne megtalálni.
Az általánossá vált felelőtlenség és korrupció miatt mára az államigazgatás teljes szervezetrendszere került válságba. A közigazgatás szétesett, az állam alapvető funkcióit sem képes ellátni. A rendteremtés ígéretével fellépő magánhadseregek még akkor is társadalmi támogatottságra számíthatnak, ha ezzel az állami erőszak-monopólium alkotmányos garanciája semmisül meg. Az állam saját polgárai biztonságának és védelmének szavatolása terén csődöt mondott. Különösen vidéken a kisebb értékre elkövetett lopások miatt a károsultak már feljelentést sem tesznek, elsősorban azért, mert esély sincs arra, hogy a rendőrség megtalálja az elkövetőket. Eközben a büntetőeljárások elhúzódása az ügyek döntő többségében – főleg a gazdasági jellegű bűncselekmények terén – azt eredményezi, hogy időben olyan mértékben különül el a bűntett a büntetéstől, hogy annak visszatartó ereje még akkor is csekély lenne, ha elkerülhetetlenül bekövetkezne. Elkerülhetetlennek azonban ma csak az eredménytelenség tűnik.
A közszféra egyes területein a mindennapi élet részévé váló korrupció valószínűleg nemcsak Magyarországon, hanem Európa unióba tömörült országainak újkori történelmében is páratlan. Alig került sor olyan komolyabb értékű állami ingatlan értékesítésére, ami ne vetette volna fel a bűncselekmény gyanúját. Az út a soha meg nem valósuló kormányzati negyedre elpazarolt milliárdoktól Terézvároson és Sukorón át egészen Moszkváig vezet. Utóbbi helyen a kormánynak az állami tulajdonban álló nagy értékű ingatlanra olyan vevőt – egy luxemburgi offshore céget – sikerült találni, aki már akkor kifizette a vételárat, amikor még ki sem írták az ingatlan értékesítésére vonatkozó pályázatot (!). A baj csak az, hogy lettek volna más vevők is, akik bizonyítottan öt-tíz milliárd forinttal ajánlottak többet. Magyarországot az állam képviseletében eljáró szélhámosok bűncselekményének következtében egyetlen ingatlan értékesítésén több mint ötmilliárd forint kár érte. A már a formára sem adó gátlástalan korrupciót a Külügyminisztériumnak és a Pénzügyminisztériumnak a felelősséget egymásra hárító arcátlan hazudozása követi. És ugyan különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettének gyanúja miatt már az ügyészség is nyomoz, a kormány mégis hallgat arról, hogy ki döntött az értékesítésről. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek állammal szembeni bizalma megszűnt, saját politikai vezetőiket kevesebbre értékelik, mint valamely rablóbanda vezetőit, mert míg azok az egyéneket károsítják meg, itt a közösség egésze szenvedett kárt. A büntetőjogi felelősségre vonás jogos igénye kapcsán azonban rögzíteni kell, hogy a megoldás kereteit az alkotmány határozza meg. Tudnunk kell, hogy a mégoly jogos indulatok sem adnak felhatalmazást arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk azokat a jogállami és alkotmányos garanciákat, amelyeknek betartása különböztet meg bennünket elsősorban azoktól, akikkel szemben a felelősségre vonást kívánatosnak tartjuk.
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a választópolgárok pár hónap múlva Országgyűlést és közvetve kormányt választanak, de ügyészséget és ügyészeket, illetve bíróságot és bírákat nem. Miért van jelentősége mégis a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából is az új kormánynak? Nyilvánvaló, hogy ma az ellenzéknek a legtöbb területen csak sejtései vannak arról, hogy mi történt pontosan a minisztériumokban, hogyan és kinek az utasítására folytak el magáncélokra közpénzek milliárdjai. A kormány még a törvény szerint közérdekűnek minősülő adatokat is eltitkolja, de egy bűncselekmény egyértelmű felderítéséhez ezen túlmenően olyan belső utasítások ismeretére is szükség van, amelyekre a jelenlegi ellenzéknek csak a hatalom birtokában lesz rálátása. Emellett jó okkal feltételezhetjük, hogy a törvénytelenségeknek vannak olyan tanúi, akiket jelen pillanatban még az egzisztenciális félelem hallgatásra kényszerít. Hamis és hazug interpretáció tehát, hogy a jelenlegi ellenzék azért ígéri hatalomra kerülése utánra a büntetőjogi felelősségre vonásokat, mert a kormányzati hatalom és a várhatóan jelentős törvényhozási többség birtokában a tőle független állami szerveket kívánja befolyása alá vonni. Erre nemcsak alkotmányos lehetőség nincs, de szándék sem.
Ha azonban az eljárás terheltjét a mentelmi jog védi (például, mert országgyűlési képviselő), akkor ahhoz, hogy egy büntetőeljárás egyáltalán megindulhasson elengedhetetlen feltétel a mentelmi jog felfüggesztése, amelyhez a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának támogatása szükséges. Ne felejtsük el, hogy az MSZP a jelenlegi ciklusban a korábbi politikai szokásjogot felrúgva több közvádas ügyben az erre irányuló legfőbb ügyészi indítvány ellenére sem járult hozzá szocialista, valamint MDF-es képviselők mentelmi jogának felfüggesztéséhez. Nincs okunk feltételezni, hogy a jövőben másként járnának el. Ha tehát a gyanú országgyűlési képviselővel szemben merül fel – és ezt azért ne zárjuk ki –, akkor a felelősségre vonás alkotmányos eljárási feltétele, hogy a következő Országgyűlésben a jelenlegi kormányt támogató pártok még egyharmadnyi képviselettel se rendelkezzenek. Az ország mai tragikus helyzete számtalan mozaikkockából áll össze. E mozaikkockák egy része mögött nem csupán rossz kormányzati döntések, hanem súlyos bűncselekmények állnak. Nem kizárólag a következő kormány politikai érdeke, hogy ezekre jogállami keretek között fény derüljön. Ez az érdeke valamennyi állami szervnek, a bűncselekményekben nem érintett politikai és civil szervezeteknek és – pártszimpátiától függetlenül – az ország valamennyi tisztességes polgárának. Enélkül az emberek és a hatalom, az állam és a társadalom közötti, tátongóvá vált szakadék nem lesz áthidalható. Enélkül büntetlenül marad, hogy egy politikai garnitúra a közszolgálatot a szabadrablás szinonimájának tekintette.

A szerző jogász