Felszítani a reményt a magyar szívekben

Talán néha önökbe is belehasít az a felismerés, hogy egy mondat, egy vers, egy kis dal, valami, amit régen hallottunk, nem lehetett véletlen, mert hirtelen, évekkel később, valamiképp értelmet nyer, a hasznunkra válik. Sőt, biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki úgy hiszi, véletlen valójában nincs is; mert minden történet, szó, dal, siker, kiállt próba értelme előbb vagy utóbb megnyilatkozik. Itt van például fiatalkorunknak az a dala, amit hosszú évek után nemrég újra hallottam. Tizenhét éves koromban nem gondoltam volna, hogy harminc évvel később egy Emerson, Lake and Palmer dal jelenthet nekem bármit. A dalszöveg nyersfordításban így hangzik:

Van erőnk, hogy változtassunk,
Nem tévedés: rajtad és rajtam múlik.
Van erőnk, hogy változtassunk,
Ne tegyünk tovább úgy, mintha nem lenne vesztenivalónk.

Van erőnk, hogy változtassunk,
Nincs olyan tett, mit vissza ne vonhatnánk.
Van erőnk, hogy változtassunk,
A mennyeknek tüze az igazság kezében ég.

Jó ideje mindenki, akivel találkozom, és minden, amit látok, hallok, tapasztalok Magyarországon, azt mondja, üzeni, sőt kiáltja: változtass! Nem is tudom, volt-e valaha, amióta élek, ilyen mélyről jövő és elsöprő igény a változtatásra Magyarországon. Talán egyszer – húsz éve. Akkor persze más volt Magyarország hangja, akkor büszkék voltunk erre a hangra. Messze elhallatszott a nagyvilágban. Magyarország persze akkor is nehéz helyzetben találta magát, de a hangjában mégis volt erő, valami, ami tiszteletet ébresztett. Ma azonban gyengének látnak minket. Gyengének, aminek egyértelműen a gyenge kormányzás az oka. Az erőtlen vezetőket és a gyenge országokat sehol sem tisztelik. A régi bölcsesség ma igazabb a nemzetközi politikában, mint bármikor: inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak.
Itt az ideje, hogy Magyarországnak erős vezetése legyen. Olyan, amelyben megbízhatnak az emberek itthon és külföldön egyaránt, amely képes helyreállítani Magyarország tekintélyét. Olyan erős vezetésre van szükség, amely képes megoldani gondjainkat idehaza, és kellő határozottsággal hallatni a hangunkat a nemzetközi színtéren. Olyan kormányra van szükség, amely felelősséggel kezeli a pénzügyeket, és amelyre nem nyomta rá bélyegét a bűnözés, a hatalommal való visszaélés.

Nyugati zászló, keleti szél
Az elmúlt másfél évben nagyot változott a világ. Nyugodtan mondhatjuk, 2009-ben új világ született. Az új világ rögtön leszámolt azzal az illúzióval, hogy pusztán számokkal, igazi munka és értékteremtés nélkül fenntartható a világgazdaság. Leszámolt azzal, hogy a trükkök százaival fölfújt hitellufik nem fognak egyszer kipukkadni. Leszámolt azzal az illúzióval, hogy a világgazdaságban a piaci önszabályozás megfelelő és elégséges. Kiderült, hogy szükség van az állam szerepére és ellenőrzésére; nem lehet az élet minden területét a piacra, pénzügyi szereplőkre, bankrendszerekre bízni. Kiderült, hogy a piacgazdaság megújulásához mégiscsak szükség van valamilyen erkölcsi abroncsra. Az új helyzet újfajta világgazdasági versenyt is jelent. Olyan versenyt, amelyben másképpen és más eszközökkel lehet sikereket elérni, mint korábban. Ázsia jelentősége és súlya feltartóztathatatlanul nő. Néhány hete Kína lett a világ legnagyobb exportőre. A globalizáció korábbi fő iránya megfordult, immáron Kelet a fő haszonélvezője. Magyarországnak is tudnia kell, hogy bár európai uniós tagországként nyugati zászló alatt hajózik, a világgazdaságban ma keleti szél fúj.
A neoliberális illúziókkal le kell számolnunk egyszer, s talán mindenkorra. Ha Magyarország meg akarja találni új helyét és új hangját a világban, akkor nekünk is erős nemzetre és erős nemzetgazdaságra van szükségünk. Ehhez pedig erő kell. Erő és biztos vezetés. Felejtsük el azt a mítoszt, mely szerint országunk kicsi és nyitott, amely tőke, természeti kincsek és adottságok hiányában kénytelen a szüntelen és feltétel nélküli alkalmazkodás pályáját választani. Az Európai Unió tagországainak fele kisebb, mint Magyarország. Mi vagyunk az egyetlen ország, amely saját céljainak, adottságainak és erőforrásainak hangsúlyozása helyett állandóan a méretére panaszkodik. E tévképzet meghonosodása mögött a magyar országvezetés kitapintható érdekei húzódnak.

Az alkalmazkodás mítosza
A magyar elit rendszeresen az alkalmazkodás mítoszára és kivitelezésére építi hatalmát és személyes jólétét. Régi történet ez. Ők tudják, mit kíván a tőke, mit kíván a hatalom: Bécs, Moszkva, Brüsszel, Washington. Ők győznek meg bennünket arról, hogy a külső kívánságok és elvárások nemcsak jogosak, hanem teljesítésük valójában hazánk és társadalmunk érdekét szolgálja. Ahogy valaki találóan írta: alkalmazkodjunk, mert semmink sincs, hogy aztán tényleg semmink se legyen. Ráadásul a szüntelen alkalmazkodás a jellemtelenség melegágya is lehet.
Magyarországnak olyan vezetésre van szüksége, amely hiszi és tudja, hogy a fennmaradás és a siker forrása valójában az erő, az ész és a szorgalom. Hagyjuk végre magunk mögött a magyar kishitűséget tápláló kormányok korszakát! Én a magyarok kisszerűsége helyett a magyarok nagyszerűségében hiszek. Tudom, hogy a magyarok többsége a kishitű, alamuszi, oldalra pislogó alkalmazkodás helyett az eszünkre, szorgalmunkra és tehetségünkre épülő magyar jövőben szeretne élni. Természetesen én is tudom, hogy a politika a lehetőségek művészete, de csak olyan politikának van értelme, amelynek segítségével megvalósulhatnak céljaink, és érvényesülhetnek az értékeink. Vagyis csak olyan politikának van értelme, amely a magyaroknak anyagi, testi, szellemi gyarapodást, lelki nyugalmat, kiegyensúlyozott, harmonikus életet hoz.
Megrendítően sok és nehéz feladat áll előttünk, mert nagyon sok, szinte alig felmérhető kárt okozott nekünk a korszak, amelyet Gyurcsány-korszaknak nevezünk. Ne áltassuk egymást, nagy és nehéz vállalkozás az, amit a választások után elkezdhetünk. De én új horizontot látok kirajzolódni Magyarország előtt, mert úgy látom, most már igazán van erőnk, hogy változtassunk.
Sokan vannak, akik – mielőtt belevágnánk a közös munkába – máris lehetetlennek nyilvánítják a vállalkozásunkat. Ők a hitetlenek. Nemcsak a szó vallási, hanem hétköznapi értelmében is. Nekik azt üzenem, hogy ha jól átgondolják, ők is rájönnek, hogy a hit nem más, mint a remélt dolgokban való bizalom. Én ezért hiszek Magyarországban, én ezért hiszek mindig Magyarország jövőjében, ezért hiszek a magyar emberek életerejében, és hiszem, hogy egy reményteljes korszak vár ránk, magyarokra.

A józan ész iránytűje
A változáshoz, egy új irány kijelöléséhez mindig szükség van biztos iránytűre, és erre, úgy látom, a józan ész lehet a legalkalmasabb. A józan ész, ami talán a legősibb kapocs az ember és a valóság között. A józan ész az, ami az emberekben közös. Valójában nem más, mint a valóság iránti közös érzék. Ez a különleges tudás mindenkiben benne van, sokkal inkább az anyatejjel szívjuk magunkba, inkább az édesanyánktól, mintsem könyvekből tanuljuk.
Ma mindenki úgy érzi, hogy ami van, az nem mehet tovább, változtatni kell, mert az ország az utóbbi években egyre inkább letért és lesodródott a józan ész útjáról. Ez nem véletlen. Az egész folyamat már az elejétől szembement a józan ésszel, amikor a magyar baloldal milliárdosokat, igazi magyar oligarchákat választott vezetőinek. Olyan embereket, akik mindig és csak az azonnali, közvetlen haszonban képesek gondolkodni, csak a saját érdekeik, csak a magáncéljaik érdeklik őket. Ennek következtében a kormányzás fő motívumai magáncélok és magánügyek lettek. A kormányzat elfordult az emberektől, ezáltal törvényszerűen elrugaszkodott a valóságtól.
Mit mondat velünk a józan ész? A józan ész mindenekelőtt arra int, hogy mindenfajta szélsőség veszélyes. Az egyik szélsőséget ma a hatalmon lévők jelentik, akik a törvények fölé helyezték magukat. Gondoljunk csak arra a hatalommal való gátlástalan visszaélésre, amit ma Budapesten látunk, és ami miatt lassan mindenki, aki a városvezetésben megfordult, rács mögé kerül. A másik szélsőség a törvényen kívül helyezi magát – azt gondolván, hogy céljai elérése érdekében akár az erőszak is megengedhető. Mindkét szélsőség veszélyes, egyik sem hoz megoldást az ország gondjaira, sőt inkább mélyíti azokat.

Elszámoltatás, nem bosszú
A szélsőségek hajtóanyaga – sose feledjük el – a gyűlölet. A gyűlölet nem békíthető össze az igazsággal, nem tűri a józan észt, és elutasítja az áldozatkészséget. Ezért van az, hogy gyűlöletből nem születik újjá semmi. Ezért van az, hogy a szélsőségekben sosincs igazi erő, amely képes valódi és gyökeres változtatásokra. Ez azt is jelenti, hogy a választások után Magyarországon a jövő kormányzásának kell következnie, nem valamiféle bosszúkormányzásnak. A hibákat akkor is ki kell javítanunk, ha mások követték el őket. Ám a jövő kormányzása nem jelentheti azt, hogy szemet hunyunk és átlépünk afölött, ami történt. Kodály Zoltán egyszer vendégségben járt, végig kellett hallgatnia a házikisasszony hegedűjátékát. Megkérdezte, mióta tanul hegedülni.
– Nyolc éve, mester!
– Mind a nyolcat letagadhatná…
Ma sokan letagadnák az utolsó nyolc évüket, szívesen elfelejtenék és elfelejtetnék velünk, mi mindent műveltek. Mi ezt nem fogjuk hagyni. A szocialisták gyakran fölteszik a kérdést, miért van szükség elszámoltatásra. Erről nekem mindig Pistike jut az eszembe, aki megkérdezi a tanárnőt:
– Tanárnő, miért kell nekem dolgozatot írni?
– Azért, mert ha pofára osztályozok, nagyon rosszul jársz!
Öntsünk tiszta vizet a pohárba! A felelősségre vonással nem a múltnak tartozunk, hanem a jövőnknek, elsősorban a gyermekeinknek. Az elszámoltatás célja az, hogy ne ismétlődhessen meg még egyszer mindaz, ami az elmúlt években a magyarokkal történt. Mi, mai magyarok olyan országot akarunk a gyermekeinkre hagyni, ahol a törvény szava mindenkire vonatkozik, és kivétel nélkül, és ahol minden embernek – a politikusoknak is – vállalniuk kell a felelősséget szavaikért és tetteikért.

Emberek felé forduló politika
Sokakban felötlik a kérdés: van-e még ösvény, amely a politikát visszavezetheti az emberekhez? Én azok közé tartozom, akik makacsul bíznak az olyasféle alapvetésekben, mint az, hogy minden zsákutcából ki lehet jönni, mégpedig leginkább ott, ahol belesétáltunk. Van olyan ösvény, amelyen a politika visszatalálhat az emberekhez. Ezt az ösvényt olyan dolgok mentén kell keresnünk, amelyek közösek bennünk, és amelyek épp ebből adódóan nem elválasztanak, hanem összekötnek minket. Ebből számomra logikusan következik, hogy ezt a bizonyos ösvényt nem a távoli, megfoghatatlan szimbólumok és ideák világában kell keresnünk. Az elmúlt húsz évben megtanulhattuk, hogy az üres jelszavakat, a doktriner politikát, az életszerűtlen ideológiai tételeket követő kormányzatok elszívják és felemésztik a társadalom energiáit, megbénítják az országot. Az ideológiák afféle keskeny vágányú pályák, amelyeken rozoga elmemasinák ugyan pompásan el-elkanyaroghatnak, de amelyekkel a valóságos életben aligha juthatunk egyről a kettőre. Számomra ezért a jövendő magyar politika középpontjában nem egy politikai elmélet áll, hanem az emberek, s a kérdés az, hogyan akarják leélni az életüket. Vagyis vissza kell térnünk azokhoz az értékekhez, amelyek mindenki számára vitán felül álló közös értékek. Mindaz, ami összeköt minket e nemzetben, sokkal több annál, mint ami elválaszt.

Magyarország újjáépítése
Az első és legfontosabb összekötő érték a munka. A munka az alapja mindennek. Mindannyian tudjuk, érték csak munkából lesz. Minden épeszű ember tudja, hogy a munka teremti meg az önállóságát, a függetlenségét, a munka tanítja meg a szabadság és az ünnep örömére is.
Az otthon iránti közös vágy is összeköt bennünket. Nincs olyan ember, aki otthontalan akarna lenni, aki ne vágyna saját otthonra. Mindenki azt szeretné, hogy legyen egy hely, ahol biztonságban érzi magát, ahol mindennek tudja a helyét, ahová mindig jó érzéssel térhet meg. Kell egy hely, ahol a legszegényebb ember is a saját maga ura lehet. Egy hely, amit úgy rendez be, ahogy ő akarja, úgy viselkedik benne, ahogy neki tetszik, és csak azt enged be oda, akit ő akar. Régi magyar igazság: az én házam az én váram.
A család is olyan érték, amely összekapcsol bennünket. Én hiszek abban, hogy a magányt senki sem kívánja, legfeljebb elviseli, ha úgy hozza az élet, de magától a legtöbb ember családot akar maga körül: családot, melegséget, ragaszkodást.
Az is közös bennünk, hogy a fizikai fájdalomtól és a kiszolgáltatottságtól mindannyian félünk. Az egészség éppen ezért minden embernek drága kincse. Az egészség szükséges, azonban nem elegendő ahhoz, hogy megszabadulhassunk a kiszolgáltatottság érzésétől. Ehhez rendre is szükség van, illetve lenne. A diktatúrából való megszabadulás mámorában a rend szó leértékelődött, valamiféle rossz mellékízt, valami mellékzöngét kapott. Aztán mostanra Magyarország lassan ráeszmél, hogy a szabadság rend nélkül nem más, mint nyomasztó káosz, ahol csak félelem tenyészik. Ahol nincs rend, ott elszaporodnak a rácsok, lakatok, zárak, sorompók és figyelő kamerák. A politika akkor találhat vissza a mindennapi élethez és az emberekhez, ha a mindannyiunkat összekapcsoló értékeket: a munkát, az otthont, a családot, az egészséget és a rendet tesszük meg a kormányzati munka alapjául.
Magyarország akkor tudja összeszedni az erejét, akkor tud kilábalni a válságból, akkor tud megindulni egy sikeresebb jövő felé, ha lesznek nemzeti ügyeink, amelyekért együtt tudunk küzdeni, amelyekkel mindenki, de legalábbis a nagy többség azonosulni tud. A helyzet világos. A politikai vezetés miatt, amely képtelen volt nemzeti ügyeket meghirdetni és képviselni, öszszerogyott a gazdaságunk, végveszélybe került az egészségügyi rendszerünk, szétporladóban a szociális biztonság, napról napra nő a munkanélküliség, sorra húzzák le a rolót magyar vállalkozások, és szó szerint romokban hever a közrend és közbiztonság. Defektes gépkocsink már a felniken fut, csikorog, szikrázik, füstöl. Az ámokfutásnak véget kell vetnünk. Magyarországot voltaképpen újjá kell építenünk.

A nemzeti ügyek kormánya
Mi mással