Kettős nap, vérfolyó

Mint annyi más tudományágban, a magyarországi földrengés-történeti kutatásokban is egy jezsuita szerzetest illet az elsőség. Grossinger János Komáromban letelepedett német családban született, és egyenes útja volt a rend felé a Jézus Társasága komáromi gimnáziumából. Grazban és Nagyszombatban tanult, majd nyelvészetet tanított. Két évig tábori lelkészként működött a Haller-ezrednél, és valószínűleg ez az itáliai tartózkodás mélyítette el természettudományos érdeklődését: alaposan tanulmányozta a helyi múzeumok természettani gyűjteményét, majd mikor hazatért, Kassán maga is felállított egy ilyet. A rend XIV. Kelemen általi, 1773-as feloszlatása az ő életében is törést okozott, de legalább nem akkorát, mint unokaöccsének, Grossinger Ferencnek, a század hírhedett kalandorának, aki szerzetesből a berlini rózsakeresztesek megalapítója lett, majd különféle felségsértési ügyek és váltóhamisítások miatt Kufsteinbe került, ott is halt meg. Nagybátyja hozzá képest konszolidált szerzetesi, majd papi és tudományos életet élt. A földrengések iránti érdeklődését a nagy komáromi katasztrófa alapozta meg: elégiát és tudományos munkát jelentetett meg 1783-ban.
Komáromban tulajdonképpen három nagy földrengés is volt a XVIII. században. Az 1783. április 22-i hatását 59 900 négyzetkilométeren érezték Bécstől Kalocsáig, az epicentrum azonban Komáromban volt. Grossinger leírása szerint a húsvétvasárnap utáni kedden, hajnali fél négykor borzalmas dübörgések közepette erős rengések rázták meg a várost, a lakók kimenekültek a szabadba, ahol ugyanakkor dühöngő északi szél és fagyos zápor csapott le rájuk. Valószínűleg ez az élmény csak fokozhatta az apokaliptikus pánikot, amelyet persze a folytonos föld alatti morajlás, a hol dobpergéshez, hol feldühített kígyók sziszegéséhez hasonló hangok – és természetesen a föld süllyedése és emelkedése is – erősítettek. Ugyanakkor – jegyzi fel Grossinger – az 1783-as rengésnél semmiféle tüzek nem keletkeztek, mint húsz évvel korábban, csupán kisebb mennyiségű égett homokot vetettek ki a hasadékok és a kutak.
Valószínűleg az 1763-as, szintén komáromi epicentrumú rengés volt a valaha Magyarországon észlelt egyik legjelentősebb földmozgás. A június 28-án kipattant rengés többé-kevésbé jól dokumentált. Több mint 95 ezer négyzetkilométeren volt észlelhető a földmozgás. A feljegyzések szerint a katasztrófában hatvanhárman haltak meg, százketten az omló épületektől sebesültek meg, és több százan váltak hajléktalanná. Először hajnali 5 előtt mozdult meg kissé a föld, ez azonban semmiség volt az 5 és 6 óra közötti földmozgásokhoz képest, amikor az épületek javarészt megsemmisültek. A város templomai – beleértve a jezsuiták gyönyörű, új, Maulbertsch által kifestett templomát – és házai leomlottak, összedőltek; az utcák járhatatlanná váltak, mindenütt jajgató sebesültek és halottak hevertek. Az áldozatok számát az is növelte, hogy a kora reggeli órákban – más napokhoz képest – szokatlanul sokan tartózkodtak a város templomaiban, mivel éppen országos vásár volt, s emiatt az árusok igyekeztek minél előbb részt venni az istentiszteleten. A templomok magas boltozatai viszont megrepedtek, bedőltek, s így ezek az építmények nagyobb veszélyt jelentettek, mint a kisebb kunyhókban vagy a vásári sátrakban tartózkodás. A romba dőlő épületek szálló pora elhomályosította a napot, a föld sokfelé meghasadt, vizek törtek föl, másutt – például a Duna közepén – lángnyelvek csaptak az ég felé, és mindenütt kénkőszag terjengett. Nem csoda, ha e pokoli élmény elemi erővel hatott a vallási életre: amikor a komáromi polgárok két hét múlva visszamerészkedtek a dunai hajókról, város környéki sátrakból a romok közé, bűnbánatot tartottak, az utcákon körmenetek vonultak: mindenki gyászolt és a csapás távoztatásáért imádkozott. Persze a víz sem nyújtott biztos menedéket, részben azért, mert nem lehetett tudni, hol törnek elő a lángra kapó gázok, részben pedig a meder talajmozgásai erős hullámzást, egyes szemtanúk szerint toronymagasan feltörő „szökőkutakat” okoztak. A szörnyű katasztrófa ellenére az adományozók nagylelkűsége miatt éhínség nem tört ki, a győri püspök, Zichy Ferenc például kenyérrel megrakott hajót indíttatott a rászorulók megsegítésére, s Barkóczy érsek is azonnal élelmiszer-adományokat küldött a városnak. De sok közrendű polgár is adakozott: fennmaradtak a támogatás igazolására szolgáló nyomtatványok ebből az időből, amelyeken a várost ért csapás nagyságát is részletezik.
A katasztrófát követően Mária Terézia azon volt, hogy a Duna lényegesen kisebb károkat szenvedett jobb partjára telepíttesse át a várost, ám a komáromiak elutasították az ajánlatot, mivel sokak megélhetése függött a bal part virágzó fakereskedelmétől.
Az 1763-as és 1783-as komáromi földrengések persze nem az első ilyen jellegű észleletek a Kárpát-medencében. A legrégebbi, komoly következményekkel járó földrengés, amelyről feljegyzés maradt fenn, a savariai volt: az egykor virágzó római város megsemmisülése Attila halála után három évvel, 456-ban történt.
Szokatlan jelenségekről olvashatunk Heltai krónikájában a Szent István halála – 1038. augusztus 15. – utáni időszakról: földrengések, tűzvész, pestis és az égen feltűnő kettős nap jelezték a nagy király halálát. E korai leírásokban nyilván sok a legendás elem, amelynek jelentése nem a szó szerinti értelemben keresendő. Az 1092-es, Szent László által elrendelt szabolcsi zsinat évére eső július 6-i nagy földrengést például úgy jellemezték, hogy a rengést követően a Tisza három napig vért hömpölyögtetett víz helyett; egy hegy pedig, beleesvén a Dunába, hatalmas áradásnak lett előidézője. A lökések erőssége meg akkora volt, hogy állva nem lehetett elviselni. Mindezt félelmetes dübörgés kísérte. A megfigyelés azonban valószínűleg nem szemtanútól származik, hiszen az adatot tartalmazó krónikát egy Bernoldus nevű szerzetes írta, aki a Szent Balázsról elnevezett schwarzwaldi kolostor lakója volt.
A történeti forrásokat tehát ezúttal is megfelelő kritikával kell kezelni, de a különféle, eddig geológusok által kevésbé kutatott feljegyzések elemzésében rejlő lehetőség igen nagy. Számtalan forrást tanulmányozott át és tett közzé Réthly Antal A Kárpát-medencék földrengései (455–1918) című, 1952-ben megjelent munkájában. E gazdag szöveggyűjteményt további adatokkal Zsíros Tibor szeizmológus egészítette ki, valamint az ismert és az általa feltárt forrásokat a modern földrengéskutatás „nyelvére” fordította le 2000-ben megjelent A Kárpát-medence szeizmicitása és földrengés-veszélyessége – Magyar földrengés-katalógus (456–1995) című munkájában. Ezek az adatok teszik lehetővé a szeizmikus mozgások modellezését, tehát a valószínűségi előrejelzést. Ez pedig nem egyszerűen történeti érdekesség, hiszen a nagy ipari létesítmények, erőművek megépítésénél az egész térségre nézve hatalmas kockázatot jelentene a földrengésveszély figyelmen kívül hagyása.
A Kárpát-medence szeizmikus veszélyeztetettsége persze más országokhoz képest nem túl nagy, azonban egy atomerőmű-építésnél vagy egy atomhulladék-tároló kialakításánál minden lehetőséget figyelembe kell venni. És nem árt tudni: bár a veszélyeztetettségünk nem jelentős, a legutolsó földrengés Magyarországon kevesebb mint két hónapja volt Berhida-Peremarton térségében, amelynek ugyan a magnitúdója mindössze 3-as volt a Richter-skála szerint, ám 15–20 évenként komoly anyagi károkkal járó földrengésre számíthatunk, míg 40–50 évenként nagyon nagy károkat okozó, 5,5–6-os magnitúdójú rengések következhetnek be. Az utolsó nagy károkat okozó földrengés 1985. augusztus 15-én sújtotta Berhida környékét.