Örökösök

Eddig az volt a kérdés, ki örökölte a Millennium-trilógiát. Most itt az újabb: ki írta? Stieg Larsson, aki a Nobel-díjas Selma Lagerlöf (a Nils Holgersson csodálatos utazásának szerzője) mellett a svéd nemzeti irodalom mára leghíresebb írója, 2004-ben váratlanul halt meg ötvenévesen. Baloldali újságíró volt, az újfasizmus, rasszizmus és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem élharcosa, a svéd politikai elit kíméletlen kritikusa és leleplezője. Trilógiája is társadalompolitikai szálakkal átszőtt lendületes, jó krimi, ám olykor, amikor a krimiből kilóg a didaktikai célzat, csökken az élvezeti értéke.
Élettársa szerint Larssont a szakadatlan munka, a napi negyven cigaretta és a stressz ölte meg. Végrendeletet nem hagyott. Örökségén apja és öccse osztozik, Eva Gabrielsson, aki harminckét évig élt vele, nem kap semmit. Pedig lenne miből. A Millennium-trilógia című krimisorozat az elmúlt években 21 millió, más hírek szerint „csak” tízmillió példányban kelt el világszerte, elkészült már az első részből a film is, amelyet látatlanban megvett tíz ország. Tavaly Stephenie Meyer és Dan Brown előtt Larsson lett a világ legsikeresebb krimiírója, öt országban (Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Spanyolország és Olaszország) stabilan vezeti az eladási listákat. Egyszóval a trilógia szépen termeli a pénzt és ezzel az irigyeket.
A szerzőségi botrány új fejleménye a történetnek. Nemrég Larsson egyik volt kollégája, aki együtt dolgozott vele az Expo című magazinnál, azt állította könyvében, hogy Larsson álriportokat írt, amelyeket maga talált ki. Egy másik volt kolléga szerint viszont kiemelkedő kutatói képességekkel és univerzális tudással rendelkezett, ám gyenge író volt, aki nem lehetett képes olyan teljesítményre, mint a trilógia. A két állítás kioltja egymást, hisz valaki vagy jó oknyomozó, és akkor nem kell történeteket kitalálnia, vagy jó fantáziájú, akkor meg miért ne írhatna izgalmas regényt. Ezekből az állításokból végül is az következik, hogy valószínűleg az élettárs, Eva Gabrielsson írta a trilógia javát. Eva tiltakozott, karaktergyilkosságnak minősítette a volt kollégák akcióját, ám miközben visszautasította a Larsson újságírói módszereire vonatkozó vádakat, társszerzői szerepéről így nyilatkozott: „Nehéz ma áttekintenem, hogy mi az, ami kizárólag az enyém, és mi az, ami kizárólag Stiegé a Millennium nyelvezetében és tartalmában.” Egy korábbi interjúban pedig: „Amikor az ember ír, addig folytatja, amíg úgy érzi, hogy van mit mondania. Aztán megáll, és azt mondja, hogy most ezt meg akarom beszélni. Megakadtam, és tudni szeretném, mi a véleményed. Így csináltuk.”
Ettől a ponttól legény legyen a talpán, aki kibogozza, mi az igazság. Hisz erős érdekek feszülnek egymás ellen, és ezek közé bonyolódva minden változat lehetséges. Lehet, hogy Eva Gabrielsson, aki az örökösödési vita kirobbanása óta nem nyilatkozott, most és így akar visszavágni. Ha bizonyítható a szerzősége, nem lehet kihagyni az örökségből. De az sem kizárt, hogy készülő könyvében éppen a fent említett lejárató szándékú kollégákról rántja le a leplet, akik ezt kiszimatolva elővágnak. Tehát a kérdés: ki kivel fogódzik? És mi célból?
Nyugodtan feltételezhetjük például, hogy mindez csak ügyes reklám abból a médiahackfajtából, amelyre oly nagy hévvel kap rá a sajtó, és amellyel újabban próbálják fokozni az érdeklődést, vagyis a bevételt. Elég aljas fogás, hiszen olyan reklám ez, amely nyilvánvaló hazugságon alapszik, és még csak nem is fizetnek érte. Amikor elterjedt a hír, hogy ellopták a Harry Potter kéziratának egyetlen példányát, rajongók tízezrei zokogtak, majd amikor valahogy mégiscsak megjelent a könyv, fokozott sebességgel siettek megvenni. Mert mi van, ha még egyszer ellopják? A rajongó nem gondolkodik. De van magyar történetünk is. Moldova György is minden új könyve előtt kidolgoz egy szalonbotrányt, és rögtön fel is röppen az eladási listák élére. Lopták már el az ő kéziratát is, csicskáztatott már reggeli riportert, és íme, rögtön róla és új könyvéről beszélt az egész ország. De volt már nekünk médiahacksírunk is Kazincbarcikán, amely állítólag Álmos nővérét rejtette. Meg mellé egy Koltai Róbert-film. Mindebből az következik, hogy vagy mindent elhiszünk, vagy semmit. Ez pedig egy idő után nagyon fárasztó.