A bukott kormánypárt sorsa

Izgatottan vártam az MSZP megrendítő választási veresége után a mérvadó – tehát per definitionem baloldali – lapokban megjelenő publicisztikákat. Kicsit sajnáltam is, milyen kíméletlenül fogják a vérprofi zsurnaliszták ízekre szedni szegény Mesterházy Attilát. Akinek a vezetésével az MSZP egyetlen, még a kampány előtt megfogalmazott célját sem volt képes elérni. A szocialisták támogatottsága 2006-hoz viszonyítva 45 százalékára zsugorodott, a frakció létszáma kevesebb mint harmadára csökkent. Görcsös szövetségeskeresésük ellenére sem tudták megakadályozni a Fidesz kétharmadát, pedig lényegében erre az egy kérdésre koncentráltak a választási küzdelem utolsó másfél hónapjában. Az eredeti terveikkel szemben nemhogy ötven, de alig két egyéni választókerületben tudtak győzni, s olyan vörös fellegvárak estek el, mint Csepel, Ózd, Dunaújváros, Miskolc, Szeged, Tatabánya, vagy éppen Battonya és környéke. A megrendítő vereség ellenére Mesterházy bukott miniszterelnök-jelöltként ahelyett, hogy a baloldali megmondó emberek által felállított mércék szerint ruháját megszaggatva eloldalogna a magyar politikai életből, éppen a megrendítő vereségben „szerzett érdemeire” hivatkozva megválasztatja magát frakcióvezetővé. Sőt szeretne pártelnök lenni, ennek érdekében országjárásra indul. A hivatalos szövegben persze nála is a választások értékeléséről és a tagokkal történő beszélgetésről van szó. Valójában egy vert sereg tisztje szeretné tudni, hogy a közelgő párton belüli leszámolásban kire számíthat még. Így válik a vesztes, a múlt embere az MSZP jövőjének zálogává.
Az előző bekezdésben említett feltételezéseimet az újságírás nagyágyúinak a 2002-es és 2006-os választásokat kommentáló írásaira alapoztam. Akkor évekig Orbán Viktor eposzi jelzője volt a „bukott politikus” vagy a „bukott miniszterelnök”. És mivel itt a szakma világító fároszairól van szó, az fel sem merült bennem, hogy akkori azonnal megújulást követelő megnyilatkozásaik csak a Fidesz– KDNP-re és elnökére lettek volna érvényesek. Ők ugyanis kíméletlen vaslogikával, de egyre türelmetlenebbül bizonygatták, aki egyszer választást veszített, annak a nagybetűs Európa politikai színpadán nincs többé keresnivalója. Az igazságért folytatott harcukban az elmúlt nyolc évben nem számított, hogy a Fidesz – még ha a szocialista trükkök százait nem is számoljuk – csak fél-egy százalékkal maradt alul a szocialistákkal szemben. Eleinte, amikor 2002-ben felhangzott a „monnyon le” refrénű baloldali kórusuk, még ellenkeztem és újabb esélyt kértem a magyar jobboldalnak. Megpróbáltam Helmut Kohlra hivatkozni. Aki már 1976-ban elindult a kancellári posztért, de a kereszténydemokraták elnökének csak az 1982-es konstruktív bizalmatlansági indítványt követően, a harmadik nekifutásra sikerült politikai álmait beteljesíteni.
Amúgy még Mesterházynál is jobban aggódtam Gyurcsány Ferencért. Szemem előtt láttam, amint a pártatlanságukról és az igazságért folytatott harcukról ismert újságírók, mint Debreczeni József, Gréczy Zsolt vagy a drága Bolgár György azonnal lekapják a tíz körméről. Hiszen, ha van vesztes a magyar politikai életben, akkor az éppen ő. Aki bárhogyan is ügyeskedett, az őszödi beszéddel szerzett lékeket hitelességén már képtelen volt betapasztani. Aki nagy baloldali reformszöveget mormolva szinte minden, még félig-meddig működő társadalmi alrendszert szétvert. Változtatási kísérletei és az ezzel párhuzamosan végrehajtott masszív forráskivonás azonban csak növelte a bajt, elég itt utalni az egészségügy drámai helyzetére. Aki képtelen volt őszödi ígéretét betartani, miszerint ha a mutatványa kifullad, akkor visszavonul és kiváló könyveket fog írni a magyar baloldalról. A 2008. márciusi szociális népszavazás napján eljött számára az igazság pillanata, amit Horn Gábor máig felülmúlhatatlan tömörséggel világított meg még aznap este. De hiába küldték el a választók melegebb éghajlatra, nem használta ki az utolsó lehetőséget, amikor még politikusi méltósága egy részének megőrzésével távozhatott volna a miniszterelnöki székből. Még egy évig, a demokráciát megszégyenítő eszközökkel, képviselők és frakciók megvásárlásával kapaszkodott a hatalomba. Majd amikor végre 2009-ben felállt a miniszterelnöki és pártelnöki székéből, az már szánalmas menekülés volt a felelősség elől. Ő, aki minden további nélkül szétverette a békés emlékezőket, most egy ócska trükkel, a miniszterelnökségről történő lemondással és a pártelnökség megtartásával megpróbálta valaki mással elvitetni a balhét. Másra hagyva az addig még hűséges, és ezért a terhektől viszonylag megkímélt nyugdíjas szavazói tábort is keményen érintő megszorítások bevezetését. De itt már látható, hogy a nagy játékos hanyatló ágban volt, hiszen a pancser önpuccsot követte az MSZP miniszterelnököt keres bohózat. Az idei márciusi magyar charta rendezvényen már félreérthetetlenül napvilágra tárta személyes ambícióit. Az elvhűség megrendítő példáját adta Bauer Tamás februárban, amikor Orbán Viktor beszédéről a hozzá méltó logikával bizonyította, hogy az országértékelés csak a hivatalban lévő miniszterelnök joga, és erre csak alkotmányosan a parlamentben kerülhet sor. Majd alig egy hónappal később ő volt a hívő Gyurcsány Ferenc-rajongók találkozóján az előimádkozó.
A választási vereség után Gyurcsány, szokásához híven, egy újabb hosszú dolgozattal berúgta az ajtót. Egyértelműen jelezte, véget vet eddigi önkéntes száműzetésének, és elérkezettnek látja az időt a visszatérésére. A dühös szerző ismét érdekes dolgokat fecsegett ki a szocialisták működéséről, az MSZP-t valóban irányító informális pártpénztárnok és a néhány további kiskassza tulajdonosának befolyásáról. Legfrissebb dolgozatában a Táncsics Alapítvány nevű kifizetőhely vezetője világosan megüzente, nem hisz a Mesterházyra alapozott megújulásban.
A léket kapott, MSZP nevű hajó kapitányi posztjáért más vesztesek is versenybe szálltak. A pécsi megsemmisítő vereség elszenvedője ismét aktivizálódott. A mozgalomszervező Szili Katalin műsorról műsorra járva üzeni, most már komolyan elgondolkodik azon, hogy esetleg, talán összeszedi a bátorságát, és eddigi politikusi karrierjében végre kimond egy kijelentő mondatot, majd mellébeszélés és magyarázkodás nélkül levonja az abból következő konzekvenciákat. Az egykor legendás erejű baranyai szocialista lobbi tagjával azonban komolyan aligha érdemes számolni, hisz mint eddig minden fontos döntés esetén történt, most is meg fog rettenni a határozott lépéstől.
Ha elfogadjuk a baloldali megmondó emberek mércéjét, akkor csak a szép szavú Szanyi Tibor és a XIII. kerület védelmében felülmúlhatatlan érdemeket szerzett másik hős, Tóth József indulhatna a pártelnökségért. Mindenki más, aki közvetlenül is megmérette magát, arról lesújtó ítéletet mondtak a választók. (Szanyi egy interjúban nem is mulasztotta el kimondani, milyen kevéssé becsüli az országos listán bejutottakat, akik a leendő frakció majd felét adják.)
Persze paradox módon e két választókerületben igényelték a szocialista szavazók a legkevésbé pártjuk megújulását. Hiszen megerősítő voksaikkal azt üzenték, hogy képviselő úr, te az elmúlt években érdekeink ellen szavaztál, kivetted a részed az ország és választókerület tönkretételéből, de nekünk így is megfelelsz. Kedvenc pártjuk érdekeit ugyanis éppen a minél súlyosabb választási vereség szolgálta volna, hiszen csak ez képes kikényszeríteni egy alapos megújulást. De a legfrissebb gyurcsányi dolgozatban található egy, a jövőt a jelennél is sötétebb színekben felrajzoló kulcsmondat: „Tagságunk fogyóban, a tagok fele-harmada egzisztenciálisan a politikából él.” Márpedig nekik a párt megújulása alig lehet más, mint egy újabb mimikri, egy, a megélhetési politikusok további túlélését szolgálni hivatott sokadik színjáték.

A szerző történész